Sydney Blake személy

– Sydney – suttogja.
A mellkasomhoz kapom a kezem. A hangja hallatán egy csapásra megolvad a szívem.
– Nem… tudok… jól… beszélni – folytatja bizonytalanul.
A szívem! Ez több mint amit el tudok viselni. Minden egyes szava térdre kényszerít. Nem a hangja vagy az, ahogy beszél, hanem hogy tizenöt év után először előttem szólal meg hangosan. Szünetet tart, és ez ad egy kis időt a szívemnek és a tüdőmnek, hogy összeszedjék magukat. A hangja pont olyan, amilyennek a nevetése alapján elképzeltem. Egy kicsit mélyebb, mint a nevetése, de nagyon erőtlen. Bizonyos szempontból olyan, mint egy kép. A lényeg kivehető, de életlen… akárcsak a szavai. Szerelmes vagyok a hangjába. Szeretem az életlen képet, amit a szavaival fest. Szeretem… őt.
Mély lélegzetet vesz, majd remegve kifújja a levegőt, mielőtt folytatja.
– Szeretnem, ha… ezt hallanád – fogja a két keze közé az arcomat. – Ezt… sohasem… fogom… megbánni.
Dobban, dobban, szünet.
Összehúz, elernyeszt.
Belégzés, kilégzés.

Én: Mostanában miért nem gyakorolsz az erkélyen úgy, mint régen?
Egy másodperc töredékéig felpillant rám, de a tekintete hamar visszasiklik a telefonra.
Ridge: Miért kéne?Már nem vagy ott.