Sybella személy
Idézetek
Nem is tudom, milyen őrültség tört rám, hogy sót szórok saját sebeimbe, de képtelen vagyok türtőztetni magam.
296. oldal
Hosszú pillanatig néz, csak néz, és éveket adnék az életemből, ha láthatnám az arcát, ha tudhatnám, mire gondol.
332. oldal
A lovag olyan hangon bömböl fel, hogy a várakozó öszvérek megugranak. Ellöki magát a faltól és előrelendül. A kistestűporkoláb igyekszik a szekér felé támogatni gyámoltját, de a lovag ellenáll, inkább rám támadna. Riadtan felnézek, tekintetünk találkozik. Szeme halvány ezüstszürke, észlelem, mielőtt ökle az állkapcsomhoz ér, és minden elsötétül. […]
– Sybella!
– Tessék!
– Tudd, hogy ha lenne más mód, hogy megtegyem, akkor ahhoz folyamodnék.
– Megtenni? Mit? — kérdezem csodálkozva.
Gyengéden néz rám, és közelebb lép, annyira, hogy azt hiszem, meg akar csókolni. Aztán keze villan, gyorsan és biztosan, és a világ elsötétül előttem. […]
– Nem hagyom, hogy ilyen veszélynek tegye ki magát! Egy röpke pillanatra a harag teljes kétségbeesésbe megy át, aztán ez a tónus elenyészik. Fogása lazul karomon, és lassan felém hajol. Haragomat feledve nagyon, nagyon mozdulatlanul állok.
– Ha még egyszer megüt, megölöm – súgom.
– Nem éppen ütni készülök. Aztán keze felcsusszan, fejemre simul, kicsinek és törékenynek érzem magam; nem, nem törékenynek, hanem mintha gyengéden szeretne. Mintha drága kincs lennék. Ahogy közelebb hajol, nem mozdulok… lélegzetet sem veszek. Nézem, amint ajka egyre közelebb ér hozzám, csodálom formáját; vajon hogyan lehet egy apró gödröcske ajka sarkánál, olyan kicsi, hogy az ember meg sem látja, ha nincs hozzá elég közel…és ajka ajkamra talál. Langyos és puhább, mint amilyen lehetne. Érzékek és érzelmek törnek rám, amelyeknek semmi közük a megkönnyebbüléshez vagy a haraghoz. Egyszerűen akarom. Akarom őt, az erejét, a becsületét, és átkozott könnyedségét. Mindezt magamba akarom inni, mint kehelyből mézes bort, és meg akarok töltekezni ezzel.
