Stephanie Plum személy
Idézetek
Közelebb lépett hozzám. Nekiütköztem a pult szélének.
– Na, mennyire szeretnéd megkapni a kocsimat?
– Eléggé.
A pillantása a számra szegeződött.
– Mégis mennyire?
– Annyira azért nem.
Morelli megvető szisszenéssel fújta ki a levegőt:
– Nők!
364. oldal
– Mondja már, mi van maga és az unokám közt? – kérdezte tőle Mazur nagyi. – Gyanítom, komoly a dolog, ha már itt vacsorázik.
– És percről percre komolyabb – felelte Morelli.
– Morellivel munkakapcsolatom van – magyaráztam a nagyinak. – Semmi több.
Morelli hátradőlt. – Nem szép dolog füllenteni a nagyinak, amikor annyira odavagy értem!
– Vezethetem? – kérdeztem.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert az én motorom.
– Ha nekem lenne egy Ducatim, én hagynálak téged vezetni.
– Ha neked lenne egy Ducatid, valószínűleg szóba sem állnál egy hozzám hasonló lepattant alakkal.
– Emlékszel még rá, amikor én hatéves voltam, te nyolc, és bevittél apád garázsába vonatost játszani?
Morelli szeme összeszűkölt.
– Ugye nem akarod megint felhozni ezt az ügyet?
– Sosem lehettem vonat. Mindig te voltál a vonat, és nekem jutott az alagút szerepe.
– Mert nekem jobb felszerelésem volt a vonatozáshoz.
– Tartozol nekem.
– Nyolcéves voltam!
– És amikor tizenhat éves koromban elcsábítottál a pékségben, a süteményespult mögött?
– Mi van vele?
– Nem lehettem felül. Végig én voltam alul.
– Az teljesen más.
– Nem más! Ugyanaz!
– Jézusom! – sóhajtott lemondóan Morelli. – Tiéd az istenverte motor.
– Hagyod, hogy én vezessek?
– Igen, vezethetsz.
Végigfutattam a kezem a motoron. Karcsú volt, sima és vörös. Morelli a másik sisakot a hátsó üléshez szíjazva tárolta. Meglazította a hevedereket, és átnyújtotta a bukót.
– Szégyen eltakarni ezeket a csodálatos tincseket.
Fejemre húztam a sisakot.
– Már elkéstél a hízelgéssel.
Sally beletaposott, és a fejem a fejtámlának csapódott.
– Villámrajt – mondta.
– Mióta van meg a kocsi?
– Három hete.
Bejelzett a radarom.
– És a jogosítványod?
– Szintén.
Szentséges ég!