– Kéne a barátnőd mobilszáma. – Valaki megkocogtatta az anyósülés ablakát. A diáklány. – Tartsd egy kicsit, Katherine!
Letekerte az ablakot. – Igen?
A lány telt ajka csak úgy remegett.
– Hát… várok valakire, azt gondoltam, maga az.
Közelről még csinosabb volt, még a végén nagy bajba keveredik, ha csak így odasétál a férfiakhoz.
– Rohadt jó a szöveg, de nem érdekel. Menj, kezdj ki egy veled egykorúval.
– Várjon! – kiáltotta a lány, de Vito föltekerte az ablakot.
– Ez meg ki volt? – kérdezte Katherine félig nevetve.
Vitónak azonban csöppet sem volt jókedve.
– Valami diáklány, aki idősebb pasikra vadászik. A barátnőd pedig még mindig nem érkezett meg.
– Ha azt mondta, ott lesz, akkor ott is van valahol. Sophie nagyon megbízható.
– De ha egyszer… a francba! – az ablakban már megint az a lány. – Na, ide figyelj! Nem érdekelsz! E annyit tesz, húzz el! – kezdte föltekerni az ablakot, de a lány rátette a tenyerét, belekapaszkodott, hogy visszanyomja. Vékony kötött kesztyűt viselt, minden egyes ujja más-más színben tündökölt, teljesen elütött a terepszínű kabáttól.
Vito már nyúlt volna a jelvényéért, amikor a lány levette a napszemüveget. A szemét forgatta, ragyogó zöld volt.
– Ismeri Katherine-t? – kérdezte, Vito ekkor vette észre, hogy nem diáklány. Legalább harminc, talán egy kicsivel idősebb is.
Vito a fogát csikorgatta.
– Katherine – mondta vontatottan. – Hogy néz ki a barátnőd?
– Pont úgy, mint az a nő az ablakodnál – kuncogott Katherine. – Hosszú, szőke haj. Olyan harmincas. Eklektikus ruházat. Sajnálom, Vito.
A férfi lenyelte az epés megjegyzést.