Egy másik, szakállas, erős felépítésű férfi lépett most oda hozzá. Cal felismerte, hogy ő Emir. A férfi a háta mögött tartotta a kezét, és az arckifejezése őszintén kellemesnek tűnt. Mosolyogva szólalt meg."
– „Az utolsókból lesznek az elsők, és az elsőkből utolsók, mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a kiválasztottak.”
Ez a tiéd.
Azzal maga elé tartott egy almát. Apró volt, kicsit zöld, kicsit piros, nyilván inkább a helybéli kertből származhatott, nem valami nagy lánchoz tartozó boltból. Calnak csorogni kezdett a nyála az alma illatától, és az elméje visszaugrott arra a mennyei pillanatra, amikor anyja karjában feküdt, és ő Robert Frostot idézte neki.
És egy másik, ugyancsak kedves női hang: a templomosok a Tárgynak nevezik, az orgyilkosok az Almának.
Aztán meg az a furcsa megjegyzés Moussától „az Alma védelmezéséről”.
Elvette az almát. Emir sötét szeme az övét kereste, mintha valamit látni szeretett volna benne, majd biccentett, és eltávolodott.
Cal értetlenül nézte, ahogy elmegy, és a fejét csóválta.
Előbb laboratóriumnak néztem ezt a helyet, aztán kínzókamrának. Valójában pedig bolondokháza.
Érezte, hogy valaki a másik oldalán közelít. Ujjak tapadtak a gyümölcsre. Anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét Emirtől, Cal keze villámgyorsan kinyúlt, és elkapta a próbálkozó tolvaj csuklóját. Higgadtan megfordulva látta, hogy Nathan az, és idegesen remeg.
– Egyenesen oda fogod vezetni őket – mondta Nathan. Hangján nemcsak felháborodottság, hanem személyes sértettség is érződött.
– Nem – válaszolta Cal eltúlzottan nyugodt hangon. – Meg fogom enni.