Skandar Graun személy

Akadt olyan is köztük, aki hajlamos volt hinni az idegennek. Elvégre messziről jött félork azt hazudik, amit akar. Főképpen akkor, ha előtte jól elveri a hallgatóságát.

21. oldal

Skandar Graun nem vette zokon; rég hozzászokott már ahhoz, hogy szolgaként bánnak vele, és csöppet sem zavarta ez a helyzet. Hiszen a végén mindig ő volt az, aki utoljára röhögött — a vele gúnyolódók áldozati máglyájánál.

A titokzatos kitétel felkeltette a kíváncsiságát. Verghaust, az ördögök hercege válaszol a kérdéseire? Hat kérdésre; igennel vagy nemmel.
Skandar Graun némi habozás után felolvasta a varázslatot. Amikor az utolsó szótagot is kiejtette, a fekete éjszaka még inkább elsötétült, és úgy érezte, mintha komor árnyak vették volna körül.
A sötétből baljóslatú szempár meredt rá. Vörösen izzó szempár. Elképzelhetetlenül mély hang dördült fel.
– Kérdezz, halandó! Verghaust válaszol néked.
Skandar Graun megköszörülte a torkát.
– Ezek szerint… hat kérdésem van?
– Nem. Már csak öt.
Ez nem volt valami eszes cselekedet. Skandar Graun az ajkába harapott. Mi a fenét kérdezzen? Máskorra kellene tartogatni.
– Ha most nem kérdezek többet, válaszolsz legközelebb?
– Nem.
A fenébe! Két kérdés már elment hiába. A harcos-pap lázasan törte a fejét. Mi után tudakozódjon?
– Fenyeget valamilyen veszély?
– Igen.
Erre megrémült.
– Miféle?
A válaszom csak igen vagy nem lehet – hallatszott Verghaust síron túli hangja.
A félork riadtan nézett maga elé.
– Most azonnal menekülnöm kellene? – nyögte.
– Igen.
Skandar Graun felugrott, és azonnal szaglászni kezdett, de csak saját rothadt csirkebélre emlékeztető, jellegzetes orkszagát érezte, és ez némileg megnyugtatta.
– Nem hazudsz, Verghaust? – kockáztatta meg.
– Nem.
Skandar Graun ismét szaglászott.
– Ez már a hatodik kérdésem?
– Igen.

221. oldal

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

– Tudod, mi a legfontosabb, ha meg akarod hódítani azt a nőt, akit imádsz? – kérdezte tudálékosan.
Skandar Graun eltöprengett ezen.
– A farokméret? – kockáztatta meg.
– Egy fenét. Az, hogy jó benyomást tégy rá!
– Én is épp erről beszéltem – morogta a félork.

98. oldal

— Aki itten akar haladozódni által, az kell megfizetődni adó.
A félork pap nagystílűen pillantott végig a rongyos, mocskos, szedett-vedett kompánián. — Az én nevem Skandar Graun — hangsúlyozta jól érthetően. — Nálam az a szokás, hogy amerre áthaladok, ott nekem fizetnek adót. Ehhez mit szólsz?
A manókirály nem túlságosan jött zavarba.
— Akkor is, ha harminc harcos mérgezett nyila meredeződik rád? — kérdezte ártatlanul. Intésére újabb huszonhat manó lépett ki a bokrok közül, íjjal a kézben. Ez azt jelezte, hogy a manókirály nem tud számolni.
Skandar Graun megköszörülte a torkát.
— Mit mondtál, milyen adót kell megfizetnem?

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

     – Szeretlek! – suttogta a félork. – Úgy szeretlek, mint döglégy a lószart!… Úgy szeretlek, mint lószar a döglegyet! Mi ketten összetartozunk. Mi ketten… te és én, olyanok vagyunk, mint két szarcsimbók ugyanannak a kutyának a seggéből. Érted ezt? Szeretlek!

115. oldal

    Skandar Graun azt érezte, hogy jeges kezek markolnak az agyába. Egészen pontosan olyan érzés volt ez, mintha egy jeges szélvihar tépné, rángatná, cibálná azt a képzeletbeli fát, amely a félork agyában vert gyökeret.
    És ekkor kezdetét vette a fájdalom…
    Skandar Graun felüvöltött, és eszelősen elkezdte rángatni a láncait. A manók istene mennydörgő hangon hahotázott. Legalább nyolcszáz manó kántált és üvöltözött a dobok egyre gyorsuló ritmusára.
    Aztán hirtelen a dobok elhallgattak, és a csarnok túlfelén nagy kavarodás támadt.
     – Skandar Graun! – üvöltötte egy hátborzongató hang. – Skandar Graun! Jövök… jövöööööök…
     – Yvorl! – motyogta a félork az agyába nyilalló fájdalomtól csaknem öntudatlanul. – Yvorl… eljött hű szolgájáért!
    Azonban nagy meglepetésére a szertefutó manók soraiból nem a redves farkú, egyszemű káoszisten rontott elő, hanem egy sokkal félelmetesebb alak: Roahmyer, a pápaszemes rettenet!

343. oldal

A varázsló bukkant fel homályos tekintete előtt. Valamit kiabált, és vadul csapkodott felé a varázspálcájával.
– Dögölj meg te is! – bömbölte Skandar Graun, és a fogait csattogtatva rontott a nyurga gilfnek.
Az közvetlen közelről gúnyosan rávigyorgott, aztán egy szót kiáltott, és széttárta karjait.
Skandar Graun érezte, hogy a fickó teleportálni fog. Eltűnik előle, és ütése csak a levegőt zizegteti.
De a nyurga gilf varázsló nem tűnt el. Ezen még ő maga is meglepődött. Megrökönyödött, megnyúlt képe elárulta, hogy meglepte a dolog.
El kellett volna tűnnie!
De valami meggátolta…
A Skandar Graun ujján lévő gyűrű!
Ezek szerint a gyűrű mégis működik. Igaz, a varázspálcák – és vélhetően más varázsszerek – hatalmával nem tud dacolni, de a tudatból indított varázslatokat meggátolja.
És erre a gilf mágus túl későn jött rá. Vagy talán rá sem jött.
Mire ez a következtetés átfuthatott volna az agyán, már jó nagy területet kellett volna befutkároznia. Ugyanis a lecsapó buzogány okozta reccsenést követően szétfröccsenő agyveleje jelentős területen szóródott szét.

Skandar Graun megcsodálta szikrázó nőiségét, s szíve legszívesebben harsány szerelmi ódákat énekelt volna a láthatatlan húrokat pengető dalnok hallhatatlan nótájára.

99. oldal, Második könyv - A káosz gyűrűje, A gyűrű (Griff könyvek, Zrínyi nyomda kiadója, 1990)