Sidonia von Impyrean személy

Mindannyian csillagporból összeállt testek vagyunk, melyekbe valahogy tudat költözött.

44-45. oldal

– Annyira szeretlek, hogy néha elviselni sem tudom. Egy csoda vagy, és nem is tudsz róla.

– Ha bárkit választhatnék a világegyetemből önmagam eljátszására – rebegte halkan Donia – téged választanálak, Nemezis.

– Én érted élek, Donia. Nem Tyrusért.
– Én csak annyit szeretnék, hogy elsősorban magad miatt élj.

Az ő életét a magadé elé helyezed. De én nem helyezem az ő életét a tiéd elé.

A helyzetünk sehogy sem hagyott nyugodni. Olyanok voltunk, mint három szerencsétlen, akik egy szakadék szélén botladoznak, alattuk koromfekete, feneketlen mélység, amelynek alját talán még az oly előretekintő Tyrus sem láthatta be.

– … A legjobb barátom vagy, és szeretlek, Nemezis. Ezek az érzéseim nem lesznek értéktelenek csak azért, mert irántad érzem őket. Meglehet, az, hogy szeretlek, bármi is légy, még többet is ér, hiszen senki nem kényszerített az érzelemre, csak megtörtént, és kész. Úgy döntöttem, hogy szeretni foglak. Úgy döntöttem, hogy törődöm veled, akármi történjék, és ezt nem veheted el tőlem.

85. oldal, 7. fejezet

Az illúziónak vége: végre igazán látott engem és én igazán láttam őt, és talán bizonyos szempontból most egyenlők lettünk.

86. oldal

Nem szerettem, amikor így beszélt. Mintha számára én jelenték mindent, noha a valóságban éppen fordítva volt, és az én számomra jelentett mindent ő.

32. oldal, 2. fejezet

    Donia tovább zokogott. Ráhajtottam a karjaimat – ezt a mozdulatot még mindig abnormálisnak és bizarrnak éreztem –, és a könnyek furcsa természetén gondolkodtam. Nekem nem voltak könnycsatornáim, képtelen voltam a sírásra, ám elég gyakran láttam már könnyeket ahhoz, hogy tudjam, azok fájdalmat vagy félelmet jeleznek.
    Most viszont úgy tetszett, vannak örömkönnyek is.

32-33. oldal, 2. fejezet