Sherwood Anderson személy

Charles Bukowski: A kezdő
Radó György: Gorkij élete

Idézetek

krlany I>!

Járkáltam a könyvtárban, nézegettem a könyveket. Megálltam egy-egy polc előtt, és egyesével vettem le őket. De átverés volt mind. Mindegyik unalmas volt. Oldalak megtöltve betűvel, de semelyikben nem volt semmi értelmes. Vagy ha mégis, akkor olyan soká kellett olvasni, hogy valami kisüljön belőle, hogy mire felfogtam, már túlságosan lefáradtam ahhoz, hogy bármit is kezdjek vele. Kerestem tovább. És a végén, nagy nehezen találtam egyet.
Mindennap lementem az Adams és a La Brea sarkára, a könyvtárba, és mindennap ott volt a mindig, komoly, tévedhetetlen és csendes könyvtárosnőm. Szedegettem le a könyveket a polcokról egymás után. Az első normális könyvet, amit találtam egy Upton Sinclair nevű jóember írta. A mondatai egyszerűek és dühösek voltak. Ő maga is dühös volt. Chicago disznóóljairól írt. Nem kertelt, és egyszerűen fogalmazott. Aztán találtam egy másik írót is. Sinclair Lewisnak hívták. A könyv címe Főutca volt. Rendre leszedte az emberekről a keresztvizet. Csak nekem valahogy nem tűnt elég szenvedélyesnek.
Rendszeresen visszajártam. Egy könyvet egy este alatt kiolvastam.
Egyik nap bent járkáltam a könyvtárban, titokban rápillantottam a könyvtárosra, aztán találtam egy könyvet Bow Down To Wood and Stone címmel. Na, az nagyon tetszett, mert arról szólt, amit mindannyian művelünk. És végre egy könyv, amiben volt tűz! Kinyitottam a könyvet. Josephine Lawrence volt a szerző. Egy nő. Részemről oké. Bárki szert tehet a megfelelő tudásra. Belelapoztam. De végül kiderült, hogy ugyanolyan, mint a többi könyv: tejes, ködös, fárasztó. Visszatettem. Majd levettem egy másikat, mellőle. A szerzőjét szintén Lawrence-nek hívták. Felcsaptam valahol, és olvasni kezdtem. Egy zongoristáról szólt. Elsőre bugyutának tűnt. De olvastam tovább. A zongorista zavart elméjű volt. Egy belső hang beszélt hozzá. Sötét, furcsa dolgokat mondott. A mondatok tömörek voltak; mindegyik olyan, egy üvöltés, de nem olyan, mint mikor a férfi azt kiáltja: „Joe, hol vagy?”. Inkább olyan: „Joe, teljesen elvesztem!”. A tömör és véres sorok Lawrence-e. Még sosem hallottam róla. Miért titkolták? Miért nem reklámozták őt?
Napi egy könyvet elolvastam. A könyvtár összes D. H. Lawrence-ét kiolvastam. A könyvtárosnő kezdett furcsán nézni rám, mikor vittem el a könyveket.
– Hogy vagy? – kérdezte mindig, amikor megérkeztem.
Ez mindig jó érzéssel töltött el. Olyan volt, mintha már lefeküdtem volna vele. Szóval kiolvastam D. H. összes könyvét, s azok pedig újabb elolvasandókhoz vezettek. Például H. D.-hez, a költőnőhöz. Aztán Huxleyhoz, a Huxleyk legifjabbikához, Lawrence barátjához. Mindez csak úgy megrohant engem. Egyik könyv hozta a másikat. Ráakadtam Dos Passosra is. Nem volt túl jó igazából, de nem is volt rossz. Az USA-ról szóló trilógiáját nem tudtam elolvasni egy nap alatt. Dreiser nem jött be nekem. Sherwood Anderson igen. Aztán jött Hemingway. Mekkora fless! Na, ő tudta, hogyan kell megírni egy mondatot. Színtiszta öröm volt. Az ő szavai nem voltak unalmasak, az ő szavaitól duruzsolni kezdett az ember agya. Ha átadtad magad Hemingway mondatai varázsának, az életedből eltűnt a fájdalom, remény költözött beléd, és onnantól fogva tökmindegy volt, mi történt veled.

192-194. oldal

2 hozzászólás
Lívia_Gyurina>!

Dreiser nem jött be nekem. Sherwood Anderson igen. Aztán jött Hemingway. Mekkora fless! Na, ő tudta, hogy kell megírni egy mondatot. Színtiszta öröm volt. Az ő szavai nem voltak unalmasak, az ő szavaitól duruzsolni kezdett az ember agya. Ha átadtad magad Hemingway mondatai varázsának, az életedből eltűnt a fájdalom, remény költözött beléd, és onnantól fogva tökmindegy volt, mi történt veled.

194. oldal

danaida>!

Fáradtságát, törődöttségét, testi és lelki bajait, amelyek már útja elején oszladozni kezdtek, véglegesen és teljesen elsöpörte valami. A hatvanesztendős író mintha harminc évet visszafiatalodott volna. Úti fáradalmak, sűrűn végighallgatott üdvözlő beszédek és saját válaszai, kézszorongatások, nyilatkozatok, autogramosztogatás – mintha nem is az Il Sorito-villa munkába feledkező lakóját tartanák állandó készenlétben. Mintha nem is ugyanaz az ember, aki nemrég napi tíz-tizenkét óra hosszat el sem mozdult íróasztalától, érkezett volna hazája fővárosába, fittyet hányva minden fáradtságnak. S mintha ugyanaz az irodalmi világtekintély, akit két hónappal még ezelőtt még Romain Rolland, Stefan Zweig, Thomas Mann, Arnold Zweig, Lion Feuchtwagner, Heinrich Mann, Herbert Wells, John Galsworthy, Selma Lagerlöf, Sherwood Anderson, Upton Sinclair, Johannes Becher, Theodor Dreiser és sokan mások köszöntötték hatvanadik születésnapján most végre itt, az egyszerű orosz emberekben ismerné fel az övéit, és hozzá hasonlókat.
Igen, ez az ő népe. Itthon van.

Kapcsolódó szócikkek: Sherwood Anderson · Thomas Mann · Upton Sinclair