Egy nap múlva már meg is tartottuk a gyűlést. […]
Közvetlenül a helyszínen nem találtunk volna alkalmas helyet a gyűlésre. A táborokban még teljes zűrzavar uralkodott. De néhány mérfölddel beljebb, a szárazföld belseje felé…
Amikor lement a nap, és elnéztem a főurakat, hercegeket, tábornokokat és parancsnokokat, embereket és tündéreket, akik apám házában, a hatalmas társalgóban helyet foglaltak, akkor hirtelen nem is tudtam megszólalni. Hihetetlen volt, hogy mindenki itt van, a félig beomlott épületben, és egyáltalán megtarthattuk a gyűlést.
[…]
De Tamlin megvetően csóválta a fejét, és továbbment. Egy szó nélkül.
Lucienre néztem, a szemében kétségbeesést, bűntudatot láttam. Rhys elmondta korábban Luciennek, hogy Tamlin kisegített bennünket, amikor eljátszotta, hogy Hybern pártján áll. Beront pedig kényszerítette, hogy segítsen nekünk. Az ellenség táborában megmentette az életemet. Lucien mégis mellettünk maradt, miközben Tamlin helyet foglalt a társalgóban. Egyszer sem nézett a barátjára.
Lucien nem fog megbocsátásért esedezni, de sort kerítenek majd egy tisztázó beszélgetésre, az biztos. Néhány nap, hét vagy hónap múlva.
Ezután a vendégek sorra adták egymásnak a kilincset, kezdve a Sárkánnyal és Miryammal, akik egy küldöttséggel jelentek meg, és… Egyszer csak egy törékeny, sötét hajú nőre siklott a tekintetem Miryam mellett. A szárnyai sokkal kisebbek voltak, mint a többi szeráfé.
Azrielre néztem, aki Rhys mellett állt, és tetőtől talpig be volt kötözve. A szárnyait a tegnapi nap megpróbáltatásai után sínbe tették. Az Árnyénekes elkapta a pillantásomat, és bólintott. Nephelle.
A szeráfok legendás harcosa észrevette, hogy rá szegeződik a pillantásom, és mosolygok. Visszamosolygott rám.
Kallias és Viviane is megérkezett, egy általam ismeretlen nő társaságában, akiről kiderült, hogy valóban Viviane nővére. Aztán Tarquin és Varian. Thesan és összevert peregryn századosa. Helion volt az utolsó főúr, aki befutott. Uralkodnom kellett magamon, hogy a nyitott ajtón keresztül ne lessek be a társalgóba, ahol Lucien éppen helyet foglalt Elain és Nesta közelében. Ők annál a falnál ültek le, ahol épen maradtak az ablakok.
Helion besántikált néhány tisztje társaságában. Komoran vigyorgott.
– Addig élvezzétek, míg lehet! – mondta Rhysnek és nekem. – Kétlem, hogy akkor is ilyen barátságosan fogunk bánni egymással, ha véget ér a találkozó.
– Köszönöm bátorító szavaidat – mondtam fojtott hangon, mire Helion somolyogva ment tovább.
Egyre többen érkeztek. Itt-ott beszélgettek, még ha némi feszültség a résztvevők többségén érezhető volt is. Visszafogott nevetés is fel-felhangzott. Rhys végül a családunkat a társalgóba küldte, mi ketten pedig az előtérben maradtunk és vártunk.
Elég sokáig kellett várnunk.
De nekik hosszabb időre volt szükségük, hogy eljussanak ide. Nem tudtak a mi sebességünkkel közlekedni a világban. Gondolatutazásra se voltak képesek. Már éppen sarkon akartam fordulni, gondoltam, bemegyek, és nélkülük kezdjük el, de ekkor felbukkant két férfi az éjsötét ajtóban.
Jurian és Graysen.
Mögöttük egy kisebb küldöttség.
Gombócot éreztem a torkomban. Most kezdődik a neheze.
Graysen úgy nézett ki, mint aki mindjárt sarkon fordul és elmegy. Az arcán lévő friss vágott seb húzódni kezdett, ahogy a homlokát ráncolta. Jurian előretolta. Neki is volt egy monoklija, minden bizonnyal Miryamtól vagy a Sárkánytól származott.
Graysen üdvözlésképpen csak szótlanul biccentett, Jurian ellenben vigyorgott.
– A terem túlsó végébe ültettelek – tájékoztattam Juriant. Jó messzire Miryamtól és a Sárkánytól, és minél messzebb Elaintől.
Egyikük sem felelt. Együtt vonultak be felemelt fejjel a társalgóba, ahol tündérek jelentős számú csoportja nézett szembe velük.
Rhys nyomott egy puszit az arcomra, és utánuk ment. Már csak egyvalaki hiányzott…
Ahogy Lucien megjósolta, Vassa úgy viharzott be, mint a csillagszikrás éjszakai szél.
Ő jött utolsónak, ő volt a mai este utolsó vendége. Kifúlva, fékezés nélkül, egy lépésre állt meg tőlem. Kibontott haja vörösarany színben csillogott, vastag, sötét szempilla és szemöldök keretezte kék szemét: ilyen elképesztő kék szemet még életemben nem láttam. Szeplős bőre aranybarnán fénylett. Csak néhány évvel volt idősebb nálam, de fiatalabbnak tűnt. Olyan temperamentumos volt, mint egy csikó. Vad, zabolátlan, a rá nehezedő átok ellenére.
Kissé selypítve kérdezte meg:
– Te vagy az Átoktörő Feyre?
– Igen – feleltem. …
Vassa komoly arcot vágott.
– Sajnálom édesapádat. Nagy ember volt.
