Sándor személy

– Életemben először hallottam golyószórózást. Azt hiszem, egy picikét sokkot kaptam. Sikítani kezdtem. Akkor valaki feltépte az ajtót… egy fekete ruhás, tányérsapkás SS-tiszt volt… véres arccal… géppisztollyal. Üvöltötte, hogy takarodjak le valami pincébe, de moccanni se bírtam. Csak néztem rá… bámultam azt a szörnyeteg puskát, és… és… éreztem, hogy valami forró csurog a combomon. Mert hát… bepisiltem.

– Maga mit csinál itt?!
A betörő a szívéhez kapott, és lerogyott egy rozzant fűnyíróra.
– Hannácska, a frászt hozza rám! Minek kell itt óbégatni?
Hanna szeme elkerekedett a döbbenettől.
– Sá… Sándor?!
Az öreg tetőtől talpig végigmérte a lányt.
– Hej, de szép nagykislány lett kegyedből! Hát kérője van-e már?
Hanna kiejtette kezéből a vasnyarsat.
– Hogy… hogy kerül maga ide?
– Nagy sora van annak! Nem tetszik tudni, hol a nyavalyában van az időbatár?
Hanna sápadtan meredt a vén madárijesztőre.
– Hát ennek már soha nem lesz vége?

Sándor bácsi elhallgatott.
– Hát így – tette még hozzá.
A szobára csend telepedett. Az öreg a gyerekekre pillantott, akik kissé tanácstalanul néztek vissza rá.
– És? – bökte ki végül Hanna.
– Nem értik? – kérdezett vissza az öreg.
– Mit?
Sándor bácsi szuszogva az oldalára fordult, tekintetét Hanna szemébe fúrta.
– A Mester csapdát állított a kölyöknek. A sakktábla egy indítószerkezet volt.. És amikor Kobak legyőzte az élőkkel a holtakat, beindította az időgépet.
Tibi tátott szájjal bámult. Hanna is csak meresztgette a szemét, és hallgatott.
Sándor bácsi kezdett türelmetlen lenni.
– Na, értik már?! – forszírozta.
Hanna a fejét rázta. Pedig már értette. a szíve megsúgta az igazságot, ha a feje még nem is akarta elfogadni. Úgyhogy az öreg kénytelen volt kimondani.
– A teremburáját a nehéz fejüknek! Mit nem lehet ezen érteni?! Kobak én vagyok!