Samuel Beckett személy
Idézetek
Samuel Beckett is gyakran töprengett az embrió léten. Állítása szerint tiszta emlékei voltak arról, mit élt át az anyaméhben, sőt még arra is emlékezett, hogy egy alkalommal anyja egy ebéden vett részt, ő pedig tisztán hallotta a vendégek hangját és beszélgetését. A puha, sötét melegség őt nem jóérzéssel töltötte el, hanem ellenkezőleg, rettegéssel és szorongással. Még röviddel halála előtt is felidézte, hogy számára az anyaméh csapda volt, börtön, ahonnan nem tudott kiszabadulni, ahol sírt, hogy engedjék ki, de senki nem hallotta, s fájt neki a létezés, de semmit nem tudott tenni ellene. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi készteti írásra, Beckett ezt válaszolta: „Úgy érzem, egyedül a szegény bezárt embrió iránt van kötelezettségem… Ez ez elképzelhető legszörnyűbb állapot, mivel tudod, hogy szenvedsz, de nem tudod, hogy van-e bármi is e szenvedésen kívül, vagy hogy lenne bármilyen lehetőség megszabadulni e szenvedéstől.”
Úgy emlékszem, Samuel Beckett mondta, hogy ha a színpadon az első felvonásban áll egy bitófa, akkor annak a harmadikban el is kell sülnie. E szavak azt jelentik, hogy ha elbeszélésünk szövegében említésre kerül egy bizonyos részlet, akkor valahogyan részt kell vennie a cselekményben, előre kell gördítenie az eseményeket, segíteni a „karakterek” kibontakozását (így nevezik az „emberek” hamis és ostoba, a valóságban soha elő nem forduló megfelelőit, amelyek megalkotására a debilis emberi irodalomtudomány a szerzőket buzdítja, hogy a könyvek tartalma megjósolható, fals és a kritikusok elméje számára befogadható legyen – és hogy rajtuk kívül senki más ne olvassa őket). A történetben, más szóval, nincs szükség funkcióval nem rendelkező elemekre.
Ám ez az elv értelemszerűen csak azokra a silány írói tákolmányokra érvényes, amelyeket az ismert ujjbólszopós eljárással állítanak elő abból a célból, hogy szerzőik bevackolhassanak az irodalmi establishment bűzös akolmelegébe. Nem vonatkozik a nagy művekre, amelyek az életről, a halálról és egyebekről szerzett valós élettapasztalatokat beszélik el.
641. oldal Melléklet "Sz" betűs feljegyzések
Felix arra jut, hogy ez a hiányosság a színházi irodalom nagy részére jellemző: senki sem tisztálkodik, de még csak nem is gondol rá, és senki sem eszik, senki sem székel. Persze Beckett darabjai kivételek. Beckettre mindig lehet számítani. Retkek, sárgarépák, vizelés, büdös láb: ott minden megvan, az egész emberi test, a leghétköznapibb és legnyomorultabb szinten.
129. oldal
„De jó, hogy élek!” – szakad ki belőlem néhanapján, amikor gyönyörű az idő. (Ez gyökeresen ellentétes azzal a történettel, amit egy barátomtól hallottam, aki egy ragyogó tavaszi reggelen Samuel Beckett-tel sétálva így szólt az íróhoz: „Egy ilyen csodás napon az ember örül annak, hogy él!”, mire Beckett: "Azért ne essünk túlzásokba!")
15. oldal
Az elvonatkoztatás szintjéről visszatekintve, elmondhatatlan örömöt okozott a mély kollegiális tudat, hogy Samuel Beckett tényleg nem tévedett. Anyám megszülte a testet, én megszülöm a halálomat.
218. oldal
“If you’re not a minimalist, what are you?” many have asked over the course of my career.
“I’m a theater composer,” I reply.
That is actually what I do, and what I have done. That doesn’t mean that’s the only thing I ever did. I’ve written concertos, symphonies, and many other things. You only need to look at the history of music: the big changes come in the opera house. It happened with Monteverdi, with his first opera, L’Orfeo, first performed in 1607. It happened with Mozart in the eighteenth century, Wagner in the nineteenth century, and Stravinsky in the early twentieth century. The theater suddenly puts the composer in an unexpected relationship to his work. As long as you’re just writing symphonies, or quartets, you can rely on the history of music and what you know about the language of music to continue in much the same way. Once you get into the world of theater and you’re referencing all its elements – movement, image, text, and music – unexpected things can take place. The composer then finds himself unprepared – in a situation where he doesn’t know what to do. If you don’t know what to do, there’s actually a chance of doing something new. As long as you know what you’re doing, nothing much of interest is going to happen. That doesn’t mean I always succeeded in being interesting. Sometimes I did and sometimes I didn’t. But not surprisingly, I found that what was stimulating to me came out of trying to relate music to the theater work of Beckett. That would not have happened if I hadn’t been working in the theater.
127-128. oldal
Beckett-szinopszis
Bágyadt megvilágításban
(mintha a lámpáknak hőemelkedése
volna), becsülhetetlen magasban
elhelyezett fényforrásokból (a látótérbe
lógó huzalokon
csak villanykörtecsutkák
hidegszenek)
érkező fényben:
SZEMÉT.
Állagát illetően:
zsinegorsók,
zsineg,
hullámpapír, csomagolópapír, béléspapír,
zsák,
dobozhullák.
Bejön: két EGYFORMA.
Megvárják, amíg a várakozás elviselhetetlenné
válik;
aztán az egyik EGYFORMA kimegy.
A színpadon egy EGYFORMA marad.*
*Vidéki vagy (pl. járvány miatt) színészekben szűkölködő társulatoknál a jelenetet játszhatja egy önmagával azonos színész.
117. oldal
Samuel Beckett Nobel-díjat kapott. Micsoda megaláztatás egy ilyen gőgös embernek! Annak szomorúsága, hogy megértették.
Beckett, avagy az anti-Zarathustra.
A posztemberiség látomása (ahogyan posztkereszténységről beszélünk).
Beckett, avagy az emberalatti ember apoteózisa.
29. oldal (Európa, 1999)