Ruta személy

Gondolkodás nélkül rohanni kezdek az asztal felé. Szerencsére az első kés jobb oldalról repül felém süvítve, úgyhogy még időben meghallom, és sikerül félreütnöm az íjjal. Megfordulok, felajzom az íjat, és Clove szívét célba véve elengedem a nyílvesszőt. A lánynak sikerül annyira félreugrania, hogy a nyíl ne ejtsen rajta halálos sebet, de a hegye még így is a bal karjába fúródik. Sajnos Clove jobb kezes, azonban nyerek néhány másodpercet, mert ki kell húznia a nyílvesszőt a karjából, hogy megnézze, milyen súlyos a sérülés. Rohanok tovább az asztal felé, és olyan gyakorlott mozdulattal illesztem a helyére a következő nyílvesszőt, ahogyan csak azok képesek, akik évek óta vadásznak.
Már az asztalnál vagyok, megragadom a kis narancssárga hátizsákot. A vállpántba csúsztatom a kezemet, aztán felhúzom a karomra a táskát, tényleg hihetetlenül kicsi, igazából nem is tudnám a vállamra venni, és már fordulok is visszafelé, amikor eltalál a második kés, és felhasítja a homlokomat. A jobb szemöldököm feletti mély vágásból azonnal dőlni kezd a vér, csorog lefelé az arcomon, elvakít, és megérzem azt a jellegzetes csípős, fémes ízt. Hátratántorodom, de sikerül kilőnöm a bekészített nyilat támadóm irányába. Amikor a nyílvessző kirepül az íjból, már tudom, hogy nem fogom eltalálni a lányt. És ekkor Clove rám veti magát, ledönt a földre, és a vállamra térdel.
Vége a dalnak, gondolom, és reménykedem – Prim kedvéért is –, hogy nem fog sokáig tartani. De Clove szeretné kiélvezni a pillanatot. Elég ráérősnek tűnik. Cato minden bizonnyal a közelben van, fedezi a társát, figyeli, hogy mikor érkezik Thresh vagy Peeta.
– Hol van a fiú, Tizenkettes? Még nem dobta fel a talpát? – kérdezi Clove. Ha beszélgetünk, akkor még nem halhattam meg.
– Itt van. Most cserkészi be Catót – mordulok rá a lányra. Aztán teli torokból üvölteni kezdek.
– Peeta!
Clove belebokszol a légcsövembe, a módszer igen hatásosnak bizonyul, ugyanis azonnal elhallgatok. De közben a fejét kapkodja, amiből azonnal rájövök, hogy nem zárta ki teljesen, hogy igazat mondtam. Mivel azonban Peeta nem bukkan elő a semmiből, hogy megmentse az életemet, Clove újra felém fordul.
– Hazug – vigyorog az arcomba.
– Már alig van benne élet. Cato elmondta, hogy hol sebesítette meg.
Felkötözted valamelyik fára, és megpróbálod életben tartani, nem igaz? Mi van abban a cuki ki hátizsákban? Orvosság a hősszerelmesnek? Kár, hogy sosem fogja megkapni.
Clove lehúzza a cipzárját. Kabátja belsejében megcsillan lenyűgöző késkészlete. Nagy gonddal kiválaszt egy szinte már elegánsnak tűnő darabot, kegyetlen, ívelt pengével.
– Cato csak azért egyezett bele, hogy én végezzek veled, mert megígértem neki, hogy nem fogok csalódást okozni a közönségnek. Megpróbálom levetni magamról a lányt, de nem sikerül. Nagyon nehéz, és teljes erőből a földhöz szegez.
– Ne is próbálkozz, Tizenkettes. Meg fogunk ölni. Ahogyan a szánalmas kis szövetségesedet is megöltük… Mi is volt a neve? Ruta? Úgy ugrándozott a fákon, mint egy kis majmocska. Szóval először kinyírtuk Rutát, most te következel, a hősszerelmest pedig azt hiszem, a természet gondjaira bízzuk. Mit szólsz hozzá? – kérdezi Clove.
– Hát, hol kezdjem?
A kabátja ujjával letörli a vért a szemöldökömről. Egy pillanatig az arcomat fürkészi, ide-oda forgatja a fejemet, mintha egy darab fa lenne, és nem tudná eldönteni, pontosan milyen mintát véssen bele. Megpróbálok beleharapni a kezébe, de a hajamnál fogva visszanyomja fejemet a földre.
– Azt hiszem… – Szinte már dorombol.
– Azt hiszem, a száddal kezdem. – Összeszorítom a fogamat, miközben Clove incselkedve végighúzza a kés hegyét a számon.

– Ma este nem lesz semmi látnivaló – mondom. A ragu ugyanis sokkal jobban leköti a figyelmemet, mint az égbolt.
– Semmi sem történt, különben hallottuk volna az ágyúlövést.
– Katniss – suttogja Peeta.
– Mi van? Felezzünk el még egy zsemlét? – kérdezem.
– Katniss – szólal meg újra Peeta, de azon kapom magam, hogy nem érdekel, mit akar mondani.
– Mindegy, elfelezek még egyet. Viszont a sajtot elteszem holnapra. – Ahogy felnézek, látom, hogy Peeta mereven bámul rám.
– Mi van?
– Thresh meghalt – mondja.
– Az lehetetlen – nyögöm.
– Biztosan elsütötték az ágyút, csak a viharban nem hallottuk – magyarázza Peeta.
– Biztos vagy benne? Úgy értem, még mindig szakad az eső. Az orra hegyéig alig lát az ember – próbálok érvelni. Aztán félrelököm Peetát, kilesek a lyukon az esőbe, és felnézek a sötét égre. Megpillantom Thresh eltorzított arcképét, aztán tíz másodperc múlva eltűnik. Mintha soha nem létezett volna.
Lerogyok, a hátamat a barlang falának támasztom, egy pillanatra teljesen megfeledkezem az előttem álló feladatról. Thresh meghalt. Örülnöm kellene, nem igaz? Eggyel kevesebb ellenfelünk maradt. Ráadásul Thresh kemény ellenfél volt. De mégsem vagyok boldog. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy Thresh futni hagyott Ruta miatt, aki lándzsával a hasában halt meg…
– Jól vagy? – kérdezi Peeta.
Közönyösen vállat vonok, aztán felhúzom, átkarolom, és szorosan a mellkasomhoz húzom a térdemet.

– Mit értett azon, hogy Ruta a szövetségesed volt?
– Én… mi… összeálltunk. Hogy felrobbantsuk a raktárt. Megpróbáltam megmenteni, de tényleg. De a fiú előbb odaért. A fiú az Első Körzetből – motyogom. Talán ha elmondom, hogy segítettem Rutának, Thresh nem valami lassú, kínkeserves halált választ számomra.
– És megölted a fiút? – kérdezi.
– Igen. Megöltem – felelem.
– Ruta holttestét pedig virágokkal borítottam be. És énekeltem neki, míg elaludt.
Kicsordul a könnyem. A feszültség, a harci kedv egy pillanat alatt elpárolog belőlem az emlékek hatására. Túl sok ez már nekem. Ruta emléke, a hasogató fejfájás, a Threshtől való félelem és a néhány méterre nyöszörgő Clove.
– Elaludt? – mordul rám Thresh.
– Örökre. Addig énekeltem neki, amíg meghalt – magyarázom.
– A körzeted… küldött nekem kenyeret. – Kinyújtom a kezemet, nem nyílvessző ért nyúlok, tudom, hogy úgysem érném el. Csak megtorlóm az orromat.
– Gyorsan csináld, rendben, Thresh?
Thresh arcán látszik, hogy az érzéseivel viaskodik.
Leengedi a kezét, amiben a követ tartja, és, szinte már vádlón, rám bök.
– Most az egyszer elengedlek. A kislány miatt. Most már kvittek vagyunk. Nem tartozom neked. Megértetted?
Bólintok, mert pontosan tudom, mire céloz. A tartozással kapcsolatban. Ő is utál tartozni. Ha győz, egy olyan körzetbe fog visszatérni, amelyik a szabályokat áthágva fejezte ki nekem a háláját, most pedig ő is megszegi a szabályokat, hogy megköszönje, amit Rutáért tettem. És ebben a pillanatban megértem, hogy Thresh nem fogja összezúzni a koponyámat.
– Clove! – Cato hangja most már sokkal közelebbről hallatszik. Olyan fájdalmasan üvölt, hogy tudom, látja a földön fekvő lányt.
– Most pedig menekülj! – parancsol rám Thresh.
Nem kell kétszer mondania. Felpattanok a kemény földről, és rohanni kezdek, hogy minél távolabb kerüljek Threshtől, Clove-tól és Cato hangjától. Csak akkor merek hátrapillantani, amikor elérem az erdő első fáit. Thresh, kezében a két fekete hátizsákkal eltűnik a síkság peremén, az aréna számomra ismeretlen részén. Cato Clove mellett térdel, kezében a lándzsával, és könyörög a lánynak, hogy maradjon vele. Aztán a következő pillanatban rádöbben, hogy minden igyekezete hiábavaló, nem tudja megmenteni társát. Eltűnök a fák között, újra meg újra le kell törölnöm a szemembe csorgó vért, úgy menekülök, mint egy űzött, sebesült vad. Pár perc múlva meghallom az ágyúlövést, és tudom, hogy Clove meghalt, és hogy Cato üldözőbe vett bennünket. Vagy Thresht, vagy engem. Elfog a rémület, szédülök és remegek a fejsebem miatt. Bekészítem a következő nyílvesszőt, bár tudom, hogy Cato majdnem olyan messzire tudja hajítani a dárdáját, mint amilyen messzire el tudok lőni az íjjal.
Egy dolog nyugtat csak meg: Thresh lenyúlta Cato hátizsákját. A holmival együtt, amire Catónak nagy szüksége van. Nem mernék fogadni, de szerintem Cato Thresh után ment. Ennek ellenére azután sem lassítok, hogy elérem a patakot. Belevetem magam a vízbe, még a bakancsomat sem vetem le, és botladozva elindulok lefelé a folyásirányba. Lehúzom a kezemről Ruta zokniját, és a homlokomra szorítom, hátha el tudom állítani a vérzést, de egy perc alatt átázik.

– Csak arról van szó, hogy… ha nem mi győzünk… azt akartam, hogy Thresh nyerjen. Mert elengedett. Meg Ruta miatt.
– Igen, tudom – veszi át a szót Peeta.
– Viszont ez azt is jelenti, hogy megint egy lépéssel közelebb kerültünk a Tizenkettedik Körzethez. – A kezembe nyomja a kajával megpakolt tányért.
– Egyél. Még meleg.
Bekapok egy falatot, hogy megmutassam, valójában mennyire nem rázott meg Thresh halála, de az étel mintha ragasztóvá válna a számban, és csak kínkeservesen tudom lenyelni.
– Akkor Cato most már ránk vadászik.
– És van élelme is – teszi hozzá Peeta.
– Nem lehet, hogy megsebesült? – vetem fel.
– Mégis miből gondolod? – kérdez vissza Peeta.
– Thresh biztosan nem adta olcsón a bőrét. Nagyon erős, úgy értem, erős volt. És valószínűleg Thresh felségterületén csaptak össze – sorolom az érveimet.
– Értem – nyugtázza Peeta.
– Minél súlyosabb Cato sérülése, annál jobb. Azon gondolkodom, vajon mi lehet a rókaképű lánnyal?
– Szerintem jól megvan – jegyzem meg durcásan. Még mindig nem bocsátottam meg neki, hogy mindenkit átvert a lakománál, amikor elbújt a Bőségszaruban.
– Talán őt könnyebben el tudnánk kapni, mint Catót.
– Talán majd elkapják egymást, mi meg szépen hazamehetünk – mondja Peeta.
– Mostantól még óvatosabbnak kell lennünk őrségben. Elbóbiskoltam néhányszor.
– Én is – vallom be.
– De ma éjjel nem fogok.

– A bakancsod és a zoknid még nem száradt meg, és ebben az időben nem is nagyon fog – mondja Peeta.
Dörögni kezd az ég, és ahogy kilesek az egyik repedésen, látom, hogy villámok cikáznak az égen. A barlang plafonjáról több helyen is csöpög a víz, de Peeta kifeszítette a kövekre a műanyagterítőt, így aztán a baldachinszerű építmény megvédi a fejemet és a felsőtestemet az esőtől.
– Azon gondolkodom, mi a céljuk ezzel a viharra? Ki lehet a célpont? – kérdezi Peeta.
– Cato és Thresh – vágom rá gondolkodás nélkül.
– A rókaképű lány elrejtőzött az odújában, Clove pedig… megvágta a számat, aztán… – Elcsuklik a hangon.
– Tudom, hogy meghalt. Tegnap éjjel láttam az égen – mondja Peeta.
– Te ölted meg?
– Nem. Thresh összezúzta a koponyáját egy kővel – felelem.
– Mázlid van, hogy nem kapott el téged is – mondja Peeta.
A lakoma emléke hirtelen előtör a tudatalattimból, és felkavarodik a gyomrom.
– De elkapott. Aztán elengedett. – Most már persze nem hallgathatok tovább.
Muszáj elmesélnem mindent, amit eddig magamban tartottam, mivel Peeta túl beteg volt, hogy kérdezzen, én pedig nem voltam felkészülve rá, hogy újra átéljem a borzalmakat. Mesélek a robbantásról, a fülemről, Ruta haláláról, a fiúról az Első Körzetből és a kenyérről. Mindez elvezet odáig, ami Threshsel történt, és magyarázatul szolgál arra, miért engedett el, és hogyan akarta rendezni a tartozását.
– Azért hagyott futni, mert nem akart az adósod maradni? – kérdezi Peeta hitetlenkedve.
– Igen. Nem várom el, hogy megértsd. Neked mindig mindened megvolt. De ha a Peremen nőttél volna fel, most nem kellene megmagyaráznom semmit – mondom.
– Ne is próbálkozz. Úgysem hiszem, hogy megérteném – jegyzi meg Peeta.
– Ez is olyan, mint a kenyér. Valahogy úgy érzem, soha nem tudom meghálálni neked – folytatom.
– A kenyér? Miféle kenyér? Amit neked adtam, amikor gyerekek voltunk? – kérdezi Peeta. – Szerintem azt most már elfelejthetjük. Úgy értem, épp most mentettél meg a halál torkából.
– De akkor még nem is ismertél. Soha egyetlen szót sem beszéltünk egymással. Ráadásul mindig az első ajándékot a legnehezebb visszafizetni. Már rég nem lennék a világon, ha akkor nem húzol ki a csávából – magyarázom.
– Különben miért csináltad?
– Miért? Hiszen tudod, hogy miért – int le Peeta. A fejemet csóválom, azonnal megfájdul. – Haymitch azt mondta, nem lesz könnyű meggyőzni téged.
– Haymitch? – hökkenek meg.
– Mi köze van Haymitchnek ehhez?
– Semmi – nyugtat meg Peeta.
– Szóval Cato és Thresh, mi? Gondolom, abban hiába reménykedünk, hogy kölcsönösen kinyírják egymást, nem igaz?
Hirtelen nagyon ideges leszek.
– Szerintem jól kijönnénk Threshsel. Talán még barátok is lennénk otthon, a Tizenkettedik Körzetben.
– Akkor bízzunk benne, hogy Cato végez vele helyettünk – jegyzi meg komoran Peeta.
Nem akarom, hogy Cato megölje Thresht. Ami azt illeti, nagyon elegem van az öldöklésből. De a győztesek nem szoktak hangoztatni semmi ilyesmit az arénában. Hiába próbálom elfojtani őket, könnyek gyűlnek a szemembe.
Peeta aggodalmasan rám pillant.
– Mi a baj? Nagyon fáj a sebed?
Nem a kérdésre válaszolok, a válaszom mégis teljesen őszinte. Amit mondok, pillanatnyi gyengeségnek tűnhet, de nem végső beletörődésnek.
– Haza akarok menni, Peeta. – A hangom panaszos, mint egy kisgyereké.
– Haza fogsz menni. Ígérem – mondja Peeta, és fölém hajol, hogy megcsókoljon.
– Most akarok hazamenni – mondom.
– Megmondom, mit csináljunk. Most szépen visszaalszol, és az otthonodról fogsz álmodni. És mire észbe kapsz, már tényleg otthon leszel. – Peeta hangja megnyugtat.
– Jó lesz így?
– Jó – suttogom. – Ébressz fel, ha őrködni kell.
– Jól vagyok, és kipihentem magamat, hála neked és Haymitchnek. Ráadásul fogalmam sincs, meddig tart még – teszi hozzá.

– És nélkülem ettél! – Igazából nem érdekel a dolog, de muszáj keresnem valamit, amin bosszankodhatom.
– Micsoda? Nem, ez nem igaz. – Ellenkezik Peeta.
– Ó, akkor biztosan az almák haraptak a sajtból – jegyzem meg gúnyosan.
– Nem tudom, mi evett a sajtból – mondja Peeta lassan és tagoltan, mint aki nagyon igyekszik, nehogy kijöjjön a sodrából –, de az biztos, hogy nem én voltam. A patakparton gyűjtögettem a bogyókat. Kérsz?
Jólesne, nem mondom, de nem akarok túl hamar kiengesztelődni. Odamegyek a térítőhöz, és szemügyre veszem a bogyókat. Még nem találkoztam ezzel a fajtával. Illetve, dehogynem. Csak nem az arénában. Ez nem a Ruta-féle bogyó, habár eléggé hasonlít rá. Nem emlékszem, hogy a Kiképzőközpontban bármi hasonlót mutattak volna. Lehajolok, felmarkolok néhányat, és szétmorzsolom az ujjammal. Apa hangját hallom.
– Ezt ne edd meg, Katniss. Soha ne egyél ebből. Éjfürtnek hívják. Végez veled, mielőtt leér a gyomrodba.
Ebben a pillanatban dördül az ágyú. Hátrafordulok, arra számítok, hogy Peeta a földre rogy, de csak a homlokát ráncolja. Úgy száz méterre tőlünk megjelenik a légpárnás az égen. A rókaképű lány csont és bőr teste a levegőbe emelkedik. A napfény megcsillan vörös sörényén.
Azonnal tudnom kellett volna, amikor észrevettem, hogy valaki lopott a sajtból…
Peeta belém karol, és a fa felé taszigál.
– Nyomás, mássz fel! Cato mindjárt itt lesz. Odafenn jobbak az esélyeink.
Leállítom Peetát, hirtelen megnyugszom.
– Nem, Peeta, a rókaképű lányt nem Cato ölte meg, hanem te.
– Micsoda? A Viadal kezdete óta nem láttam – ellenkezik Peeta.
– Mégis hogyan ölhettem volna meg?
Válasz helyett az orra alá nyomom a gyümölcsöt.

– Peeta! – kilátom rémülten.
– Peeta! – A hátam mögött megzörren a bokor, megpördülök, és majdnem keresztüllövöm Peetát a nyílvesszővel. Szerencsére az utolsó pillanatban félre tudom rántani az íjat, és a vessző egy tölgyfa törzsébe fúródik, néhány centire Peeta feje mellett. Ijedtében hátraugrik, és a kezében lévő gyümölcsöt a fa lombja közé hajítja.
Az ijedtségemet pillanatok alatt harag váltja fel.
– Te meg mit művelsz? Itt kellene várnod, ehelyett az erdőben bóklászol!?
– Találtam a patakparton valami bogyót – feleli Peeta, és szemmel láthatólag nagyon megdöbbenti a kirohanásom.
– Fütyültem. Miért nem fütyültél vissza? – förmedek rá.
– Nem hallottam. Biztosan túl hangosan zúgott a folyó – feleli Peeta. Odalép hozzám, és a vállamra teszi a kezét.
Csak most érzem meg, hogy remegek.
– Azt hittem, Cato megölt! – Szinte már üvöltök.
– Nem ölt meg. Jól vagyok. – Peeta átkarol, de nem mozdulok.
– Katniss?
Ellököm magamtól. Teljesen összezavarodtam.
– Ha két ember megállapodik, hogy füttyel jelez egymásnak, akkor az azt is jelenti, hogy hallótávolságon belül maradnak. Mert ha az egyik nem jelez vissza, akkor baj van, jól mondom?
– Igen, igazad van – vágja rá Peeta.
– Rendben van. Ugyanis pontosan ez történt Rutával, és végig kellett néznem a haláltusáját! – teszem hozzá.

– Katniss – szólal meg Peeta.
– Szét kell válnunk. Tudom, hogy elüldözöm az állatokat.
– Csak azért, mert még nem gyógyult meg a lábad – jelentem ki nagylelkűen, de persze tisztában vagyok vele, hogy a probléma gyökerei ennél sokkal mélyebbre nyúlnak.
– Tudom – mondja Peeta.
– Akkor rajta, menj vadászni. Mutass nekem néhány növényt, amit érdemes gyűjteni, és akkor nekem is hasznomat vesszük.
– Kivéve, ha Cato errefelé téved, és végez veled – próbáltam finoman fogalmazni, de mégis úgy hangzik, mintha nyápicnak tartanám Peetát.
Meglepő módon azonban Peeta elneveti magát.
– Ne aggódj, el tudok bánni Catóval. Egyszer már harcoltam vele, nem igaz?
És milyen remekül végződött a küzdelem. Egy sáros patakparton haldokoltál, amikor rád találtam. Legszívesebben ezt mondanám, de tudom, hogy nem tehetem. Elvégre Peeta megmentette az életemet, amikor Catóra támadt. Más taktikával próbálkozom.
– Mi lenne, ha felmásznál egy fára, és őrködnél, amíg én vadászom? – javaslom, és próbálom úgy elővezetni az ötletet, hogy a feladat nagyon fontosnak tűnjön.
– Mi lenne, ha mutatnál nekem néhány ehető bogyót a környéken, aztán elmennél, és szereznél nekünk húst? – Peeta a hangomat utánozza.
– Csak ne menj nagyon messze, hogy szükség esetén ki tudjalak húzni a csávából.
Nagyot sóhajtok, aztán mutatok néhány ehető gumót Peetának. Muszáj valahogy élelmet szereznünk, ez nem kérdés. Egy almával, két zsemlével, meg egy szilva nagyságú sajtdarabbal nem fogjuk sokáig húzni. Itt maradok a közelben, és reménykedem, hogy Cato valahol messze jár.
Megtanítok Peetának egy madárfüttyöt – mindössze két hangból áll, nem olyan szép, dallamos, mint Rutáé volt –, amivel jelezni tudjuk egymásnak, hogy jól vagyunk. Szerencsére Peetának jó a hallása. A hátizsákot nála hagyom, és nekivágok az erdőnek.

– Mint az apukád – jegyzi meg Peeta halkan.
Kitapogatom az ingemre tűzött dísztűt.
– Ez Ruta dala – mondom.
– Szerintem emlékeztek rá.
A dallam valósággal szétárad, és ekkor megértem, milyen csodás ez a dal. Az egymást átfedő és kiegészítő hangok csodálatos, mennyei harmóniát alkotnak. Ez volt az a dal, ami – Rutának hála – esténként a munkanap végét jelezte a megfáradt munkásoknak a Tizenegyedik Körzet gyümölcsöskertjeiben. Azon tűnődöm, vajon átvette-e valaki a feladatot Rutától most, hogy a kislány meghalt?
Egy darabig lehunyt szemmel hallgatom a fecsegőposzátákat, valósággal megbabonáz a csodálatos dallam. Aztán egyszer csak valami megzavarja a mennyei muzsikát. A poszáták éneke szaggatottá válik, megtörik. Hamis hangok vegyülnek a dallamba. Aztán hirtelen felharsan a fecsegőposzáták jellegzetes figyelmeztető jelzése.
Talpra szökkenünk, Peeta előrántja a kését, én felveszem a lőállást, és ebben a pillanatban Cato bukkan elő a bokorból, és mire észbe kapunk, már ránk is ront. Valami azonban nincsen rendben, a keze üres, mégis egyenesen felénk tart. Az első nyílvessző telibe találja Cato mellkasát, de teljesen váratlanul lepattan róla.
– Páncél van rajta! – kiáltom Peetának.
Épp időben, mert Cato már a nyakunkon van. Megfeszítem magam, de Cato, mint akit ágyúból lőttek ki, lassítás nélkül elrobog közöttünk. Levegő után kapkod, a feje vörös, patakokban folyik róla a víz, látszik, hogy egy ideje már ilyen eszeveszett tempóban rohan. De nem felénk tart. Hanem menekül valami elől. De mitől rémült meg ennyire? Az erdő szélét fürkészem, épp időben, hogy megpillantsam a fák közül előkúszó, furcsa lényt. Egy pillanat múlva újabb tucat szörnyeteg csatlakozik az elsőhöz. Ekkor megfordulok, és vakon Cato után botladozom, semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy mentsem a bőrömet.

Aztán egy selymes, világos szőrzetű, jókora mutáns nekifut, és felugrik a Bőségszarura. A hátsó lába hihetetlenül erős lehet, mert olyan magasra ugrik, hogy alig három méterrel alattunk huppan le, aztán ránk vicsorog. Egy pillanatra megáll, én pedig rádöbbenek, mi zavart annyira ezekben a lényekben. A gyűlölettől izzó zöld szemek egyáltalán nem hasonlítanak a kutya vagy a farkas szemére, sőt, igazából egyetlen kutyafélére sem emlékeztetnek, amit valaha láttam. Ezeknek a mutánsoknak emberi a tekintete. Szinte még fel sem fogom a döbbenetes felismerést, amikor megpillantom a drágakő berakásos nyakláncot az 3-es számmal, és rájövök, miféle borzalommal állunk szemben. A szőke haj, a zöld szem, az 1-es szám… ez Glimmer.
Felsikoltok, és alig bírom a helyén tartani a nyílvesszőt. Lövésre készen várakozom, de pontosan tudom, mennyire megcsappant a nyílvesszőkészletem. Várom, hogy kiderüljön, tényleg fel tudnak-e mászni a Bőségszarura. De most, annak ellenére, hogy a lény elkezdett lefelé csúszni, mert képtelen volt megkapaszkodni a fémfelületen, annak ellenére, hogy hallom a karmai éles csikorgását, mégis átlövöm a torkát a nyíllal. A teste megvonaglik, és tompa puffanással a földbe csapódik.
– Katniss? – Érzem, ahogy Peeta megragadja a karomat.
– Ez ő volt! – sikerül kinyögnöm végül.
– Kicsoda? – kérdezi Peeta.
A fejemet ide-oda kapkodva fürkészem a mutánsfalkát, a sok különböző nagyságú és színű lényt. Az a kicsi, vöröses szőrű, borostyán sárga szemű… A rókaképű lány! Az a hamuszürke szőrű, mogyoróbarna szemű mutáns a fiú a Kilencedik Körzetből, aki rögtön a Viadal elején meghalt, amikor a Bőségszarunál a hátizsákért marakodtunk! És ekkor megpillantom a legkisebb mutánst, fénylő, sötét szőre és hatalmas, barna szeme van, a nyakában szalmából font lánc, rajta a 11-es számmal. Gyűlölettől eltorzult arccal vicsorítja a fogát. Ruta…
– Mi van, Katniss? – Peeta a vállamat rázza.
– Ők azok. Mind. A többiek. Ruta és a rókaképű lány… és a többi kiválasztott – sikerül kinyögnöm végül.
Peetának tátva marad a szája a döbbenettől.
– Mit csináltak velük? Ugye ez nem… ez nem az igazi szemük?
A szemük miatt aggódom a legkevésbé. Az elméjük állapotát sokkal aggasztóbbnak tartom. Vajon beléjük táplálták az eredeti kiválasztottak emlékeit? Vajon úgy programozták őket, hogy gyűlöljenek bennünket, amiért életben maradtunk, miközben őket kegyetlenül lemészárolták? És mi van azokkal, akiket mi öltünk meg… talán azt hiszik, hogy most bosszút állhatnak rajtunk a saját halálukért?
Mielőtt azonban megválaszolhatnám a kérdéseket, a mutánsok újabb támadást indítanak a Bőségszaru ellen. Két csoportra válnak, és körbeveszik a szarut, aztán erős hátsó lábukról elrugaszkodva próbálják ránk vetni magukat. Egy hegyes fogakkal teli állkapocs csattan néhány centire a kezemtől, aztán Peeta felkiált, érzem, hogy megrántja valami a testét, és a fiú meg a mutáns együttes súlya ledönt a lábamról. Ha nem kapaszkodik a karomba, Peeta lezuhant volna a földre, így viszont minden erőmet össze kell szednem, hogy ne essünk le a szaru ívelt végéről. És a többi mutáns még csak most lendül támadásba.
– Öld meg, Peeta! Öld meg! – üvöltöm teli torokból, habár nem igazán látom, mi történik. Peetának valószínűleg sikerült leszúrnia a mutánst, mert már nem húznak olyan erővel lefelé. Miután sikerül visszarángatnom Peetát, elkezdünk felfelé mászni a szaru tetejére, ahol a két rossz közül a kisebbik vár ránk.