Rubico / Rubicon helyszín
„Átlépni a Rubikont” – számos nyelvben ez a kifejezés fontos és visszafordíthatatlan döntést jelent. [Wikiwand]
Idézetek
Két kérdés foglalkoztatta igazán a közvéleményt a harmincas évek elején.
Az egyik, hogy megnyerheti-e Hitler a német parlamenti választásokat, a másik, hogy elvesztheti-e egy úrilány a szüzességét a nászéjszakája előtt.
Mindkettőre határozott nem volt a válasz.
De míg az első esetben a többség úgy vélte, ha a nemzetiszocialista pártvezér mégiscsak kancellár lesz, nincs miért tartani tőle – a nagyhatalmak meg a honi nagytőke majd úgyis megszelídítik –, a második esetet semmi sem enyhítette: ha egy leány átlépte a Rubicont, onnan már nem volt többé visszaút a rendes emberek világába.
Az persze már más lapra tartozik, hogy egyik válasz sem volt köszönőviszonyban sem a valósággal.
94. oldal
Hirtelen kedves költőjének, Menandrosznak egyik sora jutott az eszébe. Felszegte a fejét, és felnevetett.
– Akkor hát vessük el a kockát! – kiáltotta szép görögséggel, az eredetihez híven, aztán gyengéden oldalba rugdosta Fülest, és belegázolt a Rubicóba, amelynek túlsó partján ott várt rá Itália – és a lázadás.
144. oldal, II. kötet
A Rubico folyón való átkelés epizódja megtalálható a római polgárháború kitörését elbeszélő valamennyi forrásban (Vell. Pat. 2,49; Lucanus Pharsalia 183-232; Plutarkhosz Pompeius 60 és Caesar 32; App. 2,35), kivéve Caesar művét, amelyik érdekes módon egy szóval sem említi a Rubico folyót (amelyet mai szemmel legfeljebb csak patakocskának neveznénk), és a történelmi átkelést. Caesar ehhez kapcsolódó kijelentése szállóigévé vált, mégpedig ebben, a Suetonius által idézett formában: alea iacta est. A görög nyelvű beszámolókból azonban az látszik, hogy a szófordulat nem Caesartól származott, hanem már az ő korában is szállóige volt, amely idézet Menandrosnak egy mára már elveszett komédiájából származott. A görög eredetiben azonban a mondat kissé másként hangzott: „Vessük el a kockát!” Elképzelhető, hogy Suetonius szövegében is ennek a mondatnak a pontos latin fordítása szerepelt (alea iacta esto), és csak a kódexmásolók kezén torzult el egy kissé a szöveg, hiszen mint látható, a különbség pusztán egy o a mondat végén.
464. oldal, Jegyzetek - Az isteni Iulius (Osiris, 2004)
Csak azért tartjuk fontosnak, hogy a csatát Hastings mellett 1066-ban vívták, mert a történészek fontos történelmi eseményt látnak benne. A történész döntötte el, méghozzá saját szempontjai alapján, hogy Caesar átkelése egy kis folyócskán, a Rubiconon, történelmi tény, az pedig, hogy előtte és utána milliók keltek át a Rubiconon, senkit sem érdekel. Az, hogy Önök fél órával ezelőtt gyalog, biciklin, vagy kocsival eljöttek ide, éppolyan múltbéli tény, mint az, hogy Caesar átkelt a Rubiconon. A történészek azonban nemigen méltatják figyelemre.
11.
Éreztem, hogy érverésem lassúbbodik, és hogy átléptem a Rubiconon.
83. oldal, Hetedik fejezet
A Rubico folyónál, a provincia határán érte utol csapatait. Itt megállt egy kis időre, újra belegondolt, hogy mire vállalkozott, majd a körülötte állókhoz fordult: „Most még visszafordulhatunk, de ha ezen a hidacskán átmegyünk, a fegyvereké a szó.”
Miközben így tétovázott, a következő jósjelet kapta. Hirtelen meglátott egy igen magas és szép termetű embert, aki a közelben üldögélt, és nádsípot fújt. Nemcsak pásztorok gyűltek köré, hanem sok katona is elhagyta őrhelyét, hogy hallgassa őt, köztük néhány kürtös is. Ő meg kiragadta egyikük kezéből a harsonát, lerohant a folyópartra, hatalmas lélegzettel riadót fújt, majd meg sem állt a túlpartig. Ekkor Caesar így szólt: „Menjünk hát, amerre az istenek jeladása és ellenségeim igazságtalansága vezérel! A kocka el van vetve.”
Miután így átvezette seregét a folyón, gyűlést hívott egybe, amelyen a hozzá menekült néptribunusok is részt vettek, és ruháját a mellén megszaggatva, könnyek közt kérte katonái oltalmát. Egyesek úgy vélik, hogy minden egyes katonájának akkora vagyont ígért, amennyi elég a lovagrendi tagsághoz – ez azonban csak félreértés volt. Buzdító szónoklata közben ugyanis többször erősítgette bal keze gyűrűsujját fölemelve, hogy ha kell, még a gyűrűjét is kész lehúzni, hogy kielégíthessen mindenkit, aki segít neki méltóságát megvédeni. A hátsó sorokban álló katonák azonban, akik inkább csak látták a szónokot, mint hallották, azt hitték, Caesar valóban azt mondta, amire ők a kézmozdulatából következtettek. Így terjedt el a mendemonda, miszerint Caesar megígérte katonáinak a lovaggyűrű viselésének jogát s hozzá a 400 000 sestertiust.
24. oldal, Császáréletrajzok - Az isteni Iulius (Osiris, 2004)
[…] A mélypont szerintem az volt, amikor plasztikai sebészek átszabták a játékosok arcát. Ezt meglépni tényleg a Rubiconon való átkelés volt, vagyis a nézettség okán még a sorsba, arcba, teremtésbe is beleszól a média. Tehát levágják a fejedet főműsoridőben, ha van rá érdeklődés. Lehetett sejteni, hogy a végén azért eljutunk a koprofágiáig. Nem tudom, ilyenkor ki a megrendelő, dr. Lucifer, vagy valaki más? Keresnek egy csúnya embert, és azt mondják neki: te nagyon csúnya vagy, akarsz szép lenni? Mert akkor itt van egy orvos, dr. Mephisto, aki belefűrészel az állkapcsodba, belevág bármelyik testrészedbe. Felvétel indul. Néha a csinálók azt gondolják magukról, hogy ők jók, hisz máson segítenek. Csak ezt felejtik el, ha nem lenne náluk kamera, akkor le se köpnék ezeket a csúnya embereket.
145. oldal, A sikerhez kell hiúság? (Prospero Communication Kft., 2005)
– Mire készül Caesar?
– Átlép egy kicsit a Rubiconon.
18. oldal
Mikor a folyóhoz érkezett (a folyó neve Rubicon), mely az Alpokon inneni Galliát elválasztja Itália többi részétől, mély gondolatokba merült. Mind közelebb és közelebb jutott ugyanis a félelmetes lépéshez, és egyszerre kételyek lepték meg, mikor arra gondolt, milyen végzetes vállalkozás előtt áll. Lassította lépteit, majd megállította a menetet. Hallgatásba merülve hosszasan mérlegelte a jövő esélyeit, és nem tudott választani két lehetőség között, hol erre, hol arra a döntésre hajlott. Mellette álltak barátai – közöttük Asinius Pollio –, velük is közölte aggályait. Azokra a szenvedésekre gondolt, melyeket a folyón való átkelésével az egész emberiségnek okoznia kell, valamint arra, hogy miként fogja az utókor megítélni tettét. Végül, mint mikor magával ragad valakit az indulat, és nem törődik tovább tette következményeivel, hanem rábízza a jövőre, bármi jöjjön is, olyan szavakat mondott, mint sokan mások is kétségbeesett és előre ki nem számítható döntéseik pillanatában: „Vessük el a kockát!” – ezzel gyorsan átkelt a folyón.
150. oldal, Caius Iulius Caesar - 32. (Helikon, 2015)
Ifjúkorában a hatalmat imádta, élete derekán a hatalmat szolgálta, öregkorában pedig az egész világ fölötti hatalmat gyakorolta Caesar. De hatalmából hiányzott a nagyság, mert ő, aki félig állat, félig isten, hiába kereste a „magához hasonló lények társaságát”, a föld tele volt emberekkel, csak emberekkel, akikből hiányzott minden isteni. Caesar átlépett már mindenfajta Rubiconon, legyőzte minden ellenfelét, és tudja, hogy fel fogják ajánlani neki a koronát. A világuralkodó szerepére azonban még nincs készen, ez elől menekül futva Egyiptomba – látszólag utolsó ellenfele, Pompeius fejéért – voltaképp álmához, a Szfinxhez. S amikor szembenéz egymással a jövendő világ ura és a múlt rejtélyeinek rejtélye, amikor Caesar arról panaszkodik, hogy sehol sem talált még egy Caesart, azaz rokon lelket: a titokzatos mancsokban megjelenik egy gyermeklány árnyéka. Ez az időszámítás előtti bakfis, aki Shaw zseniális ötlete szerint úgy emelkedik ki a Szfinx mancsából, mint Vénusz az óceán habjaiból, viharos gyorsasággal tanulja meg az uralkodás mesterségét, és a római megérti, hogy ez a hódítása „Caesar minden hódítása közül a legveszélyesebb”. Mert közben Kleopátra is tanítja Caesart arra az ős, vérében hordozott tudásra, amellyel hatalom és szerelem összefügg, amiért Kleopátra árnyéka évszázadokra vetül rá: mint férfit teremtő nő szimbóluma. A szfinx leánya így vall Caesarnak: „Királlyá teszek minden férfit, akit szeretek. Téged is királlyá teszlek. Sok fiatal királyom lesz, erős, gömbölyű karú fiatalemberek, és ha rájuk unok, halálra korbácsolom őket; de te mindig a királyom leszel: az én kedves, bölcs, jó öreg királyom”. A vén római, aki sokkal bölcsebb Kleopátránál, kénytelen megérteni, hogy mindössze két választása van: vagy az öregség óriási hátrányával küzd azért, hogy egyetlen maradjon, vagy elfogadja, hogy ezen a szíven osztozni kell. Az utóbbit választja, s amikor távozik: megígéri Kleopátrának Antoniust, azt a szerelmet, mely már nem az ő világa.
G. B. SHAW LELEPLEZÉSEI