Róża személy

– Tudod, lányom, bármit is gondolsz most, azt tudnod kell, hogy két dolog van a földkeregségen, ami mindent legyőz.
– És mi az a két dolog?
– A szeretet és az igazság – mondta.

– Maga valóban boszorkány, Róza! Én mondom, megbabonázta őt, vagy bánom is
én, mit tett vele, de – ekkor újra közelebb hajolt, hogy egy újabb titkot oszthasson meg velem – belém habarodott.
Már éppen tiltakozni akartam, hogy én ugyan nem tettem semmit, csak saját magának köszönheti, ami történt. Hiszen onnantól, hogy elhitte, Klárika az övé lehet, már könnyű dolga volt. Kétségtelen, hogy a hitet én „varázsoltam” belé. Lám, itt ez a meglett fiatalember, akiről mindenki azt gondolná, nem is ismer akadályt, de még neki is szüksége van segítségre. Janó jutott eszembe és az örök kételyem. Képes vagyok-e kellő hitet tenni a puttonyába. Nem istenhitet, de még csak nem is elvekben való hitet, amelyek arra tanítják, hogy ha azok mentén halad, nem lehet baj. Akkor lennék nyugodt, ha saját magában hinne, ha képes lenne kizárni a külvilágot és meghallgatni saját magát, a szívét, a lelkét, a félelmét, és amikor már mindent tud, akkor vetné azt össze a mindenki által másnak látott, így torz valósággal.

119-120. oldal

Róża egy kővel halvány vonalakat ró a csűr szarufájába, hogy számon tudja tartani a napokat. Szereti a kő súlyát a kezében, és azt, ahogy a puha fa enged alatta. A szaporodó jelektől a túlélés diadala tölti el, amit aztán mindig mérsékel a félelem.

22. oldal

[…]
– És az nem baj, ha egy madár énekel?
– Nem, feltéve, hogy mi csendben maradunk.

23. oldal