Rowan Whitethorn személy

– Ha azt mondom, rohanj, akkor rohanj, mint az őrült! Oda lépj, ahová én, és ne fordulj meg! Ha elválunk, akkor te csak rohanj tovább egyenesen!

206. oldal

– Mostanában hálás vagyok azért, hogy halandó lehetek, és csak egyszer kell kibírnom ezt az életet. Manapság egy kicsit sem irigyellek.
– És korábban?
Most rajta volt a sor, hogy a horizontot kémlelje.
– Egykor azt kívántam, hogy egyszer mindent láthassak, és gyűlöltem, hogy ez nem valósulhat meg.

243. oldal

– Hagyd, hogy a zene megerősítsen!
Te jó ég, szabadnak lenni, olyan szabadnak, mint ez… A lángok felkavarodtak és a zenével együtt hullámoztak.

425. oldal

– Szerintem te szeretsz szenvedni. Gyűjtögeted a hegeket, mert bizonyítani akarod, hogy megfizetsz minden egyes elkövetett bűnödért. […] Mondd csak, te valami áldott másvilágra mész, vagy az égő poklot várod? A poklot reméled, mert hogyan is tudnál szembenézni velük a másvilágon? Jobb szenvedni, elátkozva lenni mindörökre és…
– Elég – suttogta.

445. oldal

Tűzszívű lány, így hívta. Tudta, hogy mit jelent az ő számára ez a név? Meg akarta kérdezni, még annyi mindent meg akart kérdezni tőle, de most, a nap hírei után, alvásra volt szüksége.

503. oldal

– Ez a hely már hónapok óta zárva van, de esküdni mernék, hogy még mindig hallom a levegőben lebegő zenét.
Rowan elfordította a fejét, és halhatatlan érzékszerveivel a sötétséget tanulmányozta.
– Talán a zene valamilyen formában mégis tovább él.
Aelinnek a gondolattól majdnem kicsordult a könnye.

– Még soha nem láttam ilyen ruhát.
[…]
– Azt akarod mondani, hogy a nők Doranelle-ben nem viselnek botrányos hálóinget? Vagy bárhol másol a világon?
[…]
– Azok a nők, akikkel engem összehozott a sors, rendszerint nem parádéztak a hálóingeikben.
– Miért? Milyen ruhát viseltek?
– Rendszerint semmilyet..

333. oldal

– Még soha nem láttam zenekart vagy ilyen színházat, ahol minden ennyire a zene és a luxus szolgálatában állt volna. Még Doranelle-ben is régi típusúak voltak a színházak és amfiteátrumok, azaz padokon vagy lépcsősorokon ültünk.
– Talán sehol nincs ennek párja. Még Terrasenben sem.
– Akkor építtetned kell majd egyet.
– És milyen pénzből? Szerinted majd az emberek boldogan éhen halnának, miközben én építtetek egy színházat a magam örömére?
– Nem muszáj azonnal, de ha hiszel abban, hogy a város vagy az ország javára szolgálna, akkor tedd meg! A művészek létfontosságú szerepet játszanak.
[…]
– Ez a hely már hónapok óta zárva van, de esküdni mernék, hogy még mindig hallom a levegőben lebegő zenét.
[…]
– Talán a zene valamilyen formában mégis tovább él.

376. oldal

– Ezek szerint a kiképzésembe az is beletartozik, hogy mosogatólány leszek?
– Jól mondod. – Celaena most is esküdni mert volna rá, hogy ki tudja olvasni Rowan szeméből a kimondatlan szavakat. És én élvezni fogom nyomorod minden átkozott
másodpercét.
– Gondolom, te vén rohadék, hosszú életed során biztos nem vesződtél azzal, hogy
megtanuld az illemet. – Nem számít, hogy úgy néz ki, mint aki a húszas éveinek vége felé
jár.
– Miért kellene hízelegnem egy olyan gyereknek, aki már úgyis szerelmes magába?
– Rokonok vagyunk, tudod.
– Annyi bennünk a közös, mint bennem és az erőd lajhárában.

– Mostantól nálam alszol. – Celaena látta, hogy olyan messze fekszik tőle, amennyire
csak tud, anélkül, hogy leesne. – A közös ágy csak ma estére szól. Holnaptól kapsz egy
külön fekhelyet. Magad után takarítasz, különben visszakerülsz a régi helyedre.
Befészkelte magát a párnájába.
[…]
Fáradt volt, halálosan kimerült, de összeszedte erejének maradékát, és mesélt a résvári
évekről, az aszterionlovak elkötéséről, a száguldásról a sivatagban, a hajnalig tartó
bulizásról, táncról a kurtizánokkal és a tolvajokkal és a világ minden csodás, komisz
lényével. Aztán mesélt neki Sam elvesztéséről, az első korbácsolásról Távolvégben,
amikor vért köpött a főfelügyelő arcába, és hogy mit látott és viselt el a következő évben.
Beszélt a napról, amikor kitört, és felkészült a halálra. A szíve elnehezült, ahogy végül
eljutott az estéig, amikor a királyi testőrkapitány besétált az életébe, és mesélt a zsarnok
fiáról is, aki esélyt kínált neki a szabadságra. Mesélt neki a versenyről, és hogy hogyan
nyerte meg, de a szavai kezdtek összegabalyodni, és a szemhéja le akart csukódni.
Hosszú lett volna elmondani, hogy mi történt később, a rémkulcsok, Elena és
Nehemia történetét, és hogy hogyan lett ilyen megtört és haszontalan. Ásított és Rowan is
a szemét dörzsölte, a tündér keze továbbra is az övében nyugodott. De nem engedte el. És amikor hajnal előtt felébredt, melegen, biztonságban, kipihenten, Rowan még mindig a
mellkasán tartotta a kezét.
Valami mintha megolvadt és végigáramlott volna benne és mintha betöltött volna
minden benne tátongó hasadékot és törést. Nem fájt, valahogy behegesztette.
Összekovácsolta.