Rotterdami Erasmus személy

Van még szellemi Európa?… Vagy csak országok, határok, pénzrendszerek, politikai rendszerek, s beteges nacionalizmus maradt az egészből? Nem tudok felelni. Van még valami, amiben feltétlenül egyezik Európa, úgy, mint Erasmus idejében, mikor a reformáció feldúlta a nemzeti társadalmakat, mégis egyezett a humanizmus műveltségében? Miben „egyezik" ma Európa?

33. oldal

Bázel. Erasmus. Itt halt meg, a szobában, ahol Frobenius nyomtatta könyveit. Végül kiadója nyakára szorult, ott vendégeskedett, didergett, szidta a burgundi borkereskedőket és az irodalmi üzem félkézkalmárait. Mert akkor is voltak tolvaj kiadók, Burgundiában és máshol. Itt élt, ebben a szobában, javította a nedves levonatokat, melyeket a szomszédos műhelyből hoztak át Frobenius legényei… A világban vihar dúlt. „Es regnet Dreck" [Ganajeső hull]– írta Luther a feleségének. Az ajtón kopogtak: a pápa, a császár követe vagy a vérbajos Ulrich von Hutten zörgetett keserű dühvel ezen az ajtón. Megvádolták, hogy gyáva. Vállat vont. „Ez súlyos vád lenne" – írta –, „ha én svájci zsoldos lennék. De író vagyok és a munkámhoz nyugalomra van szükségem".
A híres kép a múzeumban egészen kicsi, alig nagyobb, mint egy miniatűr. S a másik, a gyűrűs. S mindkét képen: a mosoly. Miért mosolygott? Kardinálist akartak csinálni belőle, aztán agyon akarták verni. Gyorsan írt, szálkás betűkkel, közben vörösbort ivott és mosolygott. Luther megtörtént. Erasmus tudta, hogy ez sok, nagyon sok, de ugyanakkor tudta azt is, hogy van a lutheri sorsban valamilyen műfaji zavar. Ne az író történjen meg, hanem a műve… Ezért mosolygott. Nem volt „hős". Író volt. Egyetlen hősiességet ismert, egyetlen bátorságot. S ebben nem volt gyönge, és nem engedett. S hasztalan ostromolta a pápa és Luther; az írói függetlenséget nem adta fel. Csak ebben hitt, erre esküdött fel, ebben volt hős, halálig ennek szolgált, s ezt az egyet nem adta el a tömeg történelmi tapsaiért, sem a kardinálisi kalapért. Ámen."

90. oldal

Egy szép mondat (valakiről): Csupa tudat, matematika és izom. Egy botrányos: Én sohasem voltam kíváncsi semminek az eredetére. – Ennek kapcsán írja, hogy nem ismeri a fák neveit. „Csak a diófát ismertem udvarunkról, a hársat, amely utcánkat szegélyezte, a hosszú nyárfákat a határról, természetesen a fenyőt, a bánatos füzet és ezzel vége.” Hát szó szerint, ez a mondat az én önéletírásomból való. Amiképpen szintén innét való a hatodik érzékszerv fölfedezése, mely érzékszerv mindent észrevesz és följegyez, mindenből mondatot igyekszik gyártani, egykedvűen, részvét nélkül, ironikusan –

Kapunk egy használható polgárdefiníciót is: „Polgár vagyok, mert német frajlejnem volt, sohasem játszhattam kedvem szerint a házmestergyerekekkel és sohasem végeztem fizikai munkát. Szeretem Goethét és Erasmust, az utazást… Polgár vagyok, mert kissé szeretem ellenségeimet, többre becsülöm a vitát a tannál, s csak olyan szellemi rendben érezném magamat egészen jól, amely a kételkedés szabadságát törvényesen biztosítaná.”
    Amiből kitetszik, hogy polgárnak lenni legalábbis nem egyszerű föladat –

Polgár. Polgár és szocialista (mondja magáról). És alkata szerint mindig két szék közt: polgárok közt forradalmár, forradalmárok közt védi a polgári hagyományokat, kétkedők közt dogmatikus, dogmatikusok közt a szkepszis pártján áll. Ki is mondja: „Az ember cselekedjék jelleme szerint, s ha jelleme meghasonlott, mint az enyém, cselekedjék meghasonlottan” –

Egy fiatalember, amint beszélget a világgal; megszólítja, s az felel is. Nézi a csillagokat, nézi a sarat. Különösen a tenger közelében fogja el az élettervezgetések romantikus vágya. Ragusai életbölcsességek, nagy esti elszánások. De nem érezni egy személyiség súlyát: egy szerep súlyát érezni. A legszemélyesebb benne a fiatalsága, a jövő iránti vágy: „elsősorban még élni szeretnék, dolgozni, bonyolódni, látni és ízlelni…”
    Első befejezés: És lőn!
    Második bef.: Elbűvölően tehetséges fiatalember! Még sokat várhatunk tőle. Várjunk.

338-339. oldal, LÁNYOK - Érzelmes utazás egy fiatalember körül (Fejtő Ferenc) (Magvető, 2003)

Amikor Pieter Mariekével Nagelékhoz ért, Mirabella éppen szilvát mért. Elmesélte, hogy elagyabugyálta az urát, mert Jan odáig merészkedett, hogy megkért egy fiatal haláruslányt, üljön neki modellt meztelenül.
– Az a lány épp most csókolta meg Pietert! – kiáltott föl Marieke.
Egy hang azt dörmögte:
– Boldog halandó! – s Jan Nagel fölbukkant a kis lépcső tetején. Jobb szemét fekete kötés takarta. Épp egy gyönyörű sárga körtébe harapott, másik kezében nyitott könyvet tartott: A balgaság dicséretét.

92. oldal, 6. Coecke mesternél, 4. (Corvina, 1978)

Erasmus 1509-ben, Luther 1511-ben járt Rómában és egyiküknek sem tetszett, amit ott látott. Luther, már jóval később, ezt írja: „Százezer forintért sem adnám, hogy láthattam Rómát, mert most attól kellene tartanom, hogy igazságtalan vagyok a pápához."

17

(…) „Ha a zsidók gyűlölete jelenti a kereszténységet, akkor mi ugyancsak jó keresztények vagyunk.” Rotterdami Erasmus

28. oldal (Urbis, 2014)

Már kortársak megjegyezték, nem minden szarkazmus nélkül: „Erasmus tojta meg azt a tojást, amit Luther kikeltett.”

14. oldal

Mindezzel azonban az egyetemi értelmiségiek egyfajta humanista spiritualizmus, a devotio moderna felé közelednek, amiről tudjuk, mekkora hatással volt még olyan elmék fejlődésére is, mint Erasmus.

167

Az antiklerikalizmus szó talán félrevezető, mert inkább a XIX. század teljesen másfajta keserűségét fejezi ki. Am Erasmus már 1512-ben arról beszél, hogy megbocsáthatatlan sértés, ha egy laikust klerikusnak, papnak vagy szerzetesnek neveznek.

19

Fölfedeztem a magyar fölvilágosodás első, európai-hatású hősét, Dudits pécsi
püspököt, aki a tridenti zsinaton Erasmus filozófiáját képviselte. Duditsról mindeddig a magyar irodalomtörténet nem tudott. Igaz, Eckhardt Sándor akadt a nevére Ronsart baráti körében, de Eckhardt nem ismerte föl Dudits korszakos magyar jelentőségét. Tanulmányomban közöltem először egy tömör Dudits-életrajzot, volt pécsi emlékeimnek is ezzel eleget tettem. Utánam többen is rávetették magukat e témára. Zolnai Béla barátom Szegeden legkedvesebb tanítványával-barátjával, Faludi Jánossal Duditsról íratott doktori disszertációt, magyarul közöltem a Minervában. Faludi disszertációja francia nyelven volt írva. Kerecsényi, a Horváth János tanítvány, szintén Duditsot választotta tanulmánya tárgyául. – Magam az akkor breslaui levéltárban (egy templom tornyában) megtaláltam Dudits kézirati hagyatékát, levelezését európai humanistákkal. Ezt a kincset szerettem volna kiaknázni – de a világtörténelem közbeszólt.