Előrehajolok, megcsókolom a nyakán, és suttogva folytatom rögtön a bőre mellett.
– Egész éjszaka keféltem valakivel. – Megpuszilom az ádámcsutkáján, és érzem,
hogy az remeg az ajkam alatt. – És nem szerelemből tettem. – Bal füle alatt is megpuszilom, nyelvemmel kitapintom az ott lévő, lágy bőrt, és érzem az izzadság
sós ízét.
– Még mindig magamban érzem őt, ahogy mozog… még mindig itt van az íze a nyelvemen… tehát azt gondolod, hogy jó valaki vagyok, ha? – Megragadom
egyik kezét, beteszem a két lábam közé, és úgy rendezem el az ujjait, hogy ott érinthessen meg és dörzsölhessen. Érintésének melegsége keresztülhatol a
fehérnemű csipkéjén.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy te is annyiszor megkaphatsz, mint amennyiszer
az a másik férfi, ha megengedhetnéd magadnak?
Határozott mozdulattal eltol magától, és többé már a kezünkkel sem érintkezünk.
– Elég ennyi, Blaire… elég.
Oda se figyelek rá, és folytatom. Fel akarom nyitni a szemét, és szét akarom
zúzni minden illúzióját, hogy végre meglássa, ki is vagyok valójában.
Egy szörny.
– Aranyásó vagyok, tudod? Pénzért árulom a testem. – Ránézek, és nagyon
megörülök, amikor észreveszem, hogy állkapcsa mennyire megfeszül, mivel ez
azt jelenti, hogy végre célt érek nála. – És őszintén megmondom, nem úgy fest,
hogy valaha is képes lennél megfizetni a tarifámat. Tehát, Ronan, újra felteszem
a kérdést. Mennyire szeretsz? Mennyire tartasz különlegesnek? Még mindig úgy gondolod, hogy vak vagyok? Mivel szerintem pont te vagy az.
Ezzel hát megvolnánk. Remélem, hogy most már elhallgat.
Belül teljesen halottnak érzem magam. És ha mégsem lettem volna igazán halott
az alakításom előtt, ahogy abban a pillanatban rám néz, az befejezi a munkát.
Gyáva alak módjára, szeretném lesütni tekintetem, hogy ne kelljen szembesülnöm
az ítéletével, de nem hiszem, hogy ez lehetséges.
Van valami csodálatos és félelemkeltő abban, amikor látjuk, hogy egy férfi
dühében megfeledkezik magáról. Önkéntelenül is azt kívánjuk, hogy a harag
mögött maradó romhalmaz része legyünk.
Csend tölti ki a kettőnk közti teret, és úgy nyújtózik, mint a végtelen óceán.
Egymással szemben állunk, csak karnyújtásnyi távolságra, de ennél messzebb
még sosem voltunk egymástól.
– Visszaszívom. Mindent visszaszívok, amit az előbb mondtam. – Tetőtől talpig
végigmér, és ahogy folytatja, hangjából teljes megvetés árad. – Nem érsz annyit.
Lélegzetvételem bizonytalan. Tenyerem izzad. Feszültség, vágy, düh és fájdalom
érzése tombol bennem.
– Örülök, hogy végre rájöttél – mondom. Kinyitom a lakásom ajtaját, bemegyek,
és becsukom magam mögött az ajtót. Ezzel egyszer s mindenkorra kizárom Ronant
az életemből.
