Rogyion Romanovics Raszkolnyikov személy

– Szóval azt hiszi, képtelen szeretni?

286. oldal

Süket és halott volt minden, akár a kőkockák a lába alatt. Neki halott, egyedül csak neki…

– Furcsa szerzet – dörmögte a munkás.
– Furcsák az emberek mostanság – szólalt meg az asszony.

– Elég a lázálmokból, képzelt rémségekből, kísértetekből!… Még élek!

– Képzeld csak, Rogya, hova lyukadtak ki: hogy van-e bűn vagy nincs? Mondom, pokoli hogy mennyi zagyvaságot összebeszéltek.
– Hát aztán? Egyszerű társadalmi kérdés – felelte szórakozottan Raszkolnyikov.

A nagy tömeg, a nyersanyag arra való a világon, hogy végül, valamiféle erőfeszítés, bizonyos eddig még megfejtetlen folyamat, a különböző fajták és féleségek keresztezése útján nagy nekifeszüléssel létrehozzon ezerből legalább egy félig-meddig önálló egyéniséget. Nagyobb önállóságú talán tízezer közül egy születik (persze csak hozzávetőleg, példának mondom), még nagyobb önállóságú százezer közül egy, míg a zseniális emberek csak milliók, lángelmék pedig, akikben az emberi nem kiteljesedik, tán ezermilliók egymást követő sorából válnak ki a földön.

…új fájdalom bukkant fel benne mostanában, nem maró, égető, de valahogy elmúlhatatlan, örökös, az évek végeláthatatlan sorát éreztető: az idők végtelenségét a hideg, dermedt kínban, az örökkévalóságot „egy arasznyi téren”…

Talán egy hét múlva vagy egy hónap múlva itt visznek majd ugyanezen a hídon, olyan rabkocsiban, ki tudja hová… vajon, hogy nézem majd akkor ezt a csatornát? Jó volna most eszembe vésni – villant át rajta a gondolat. – Ott az a cégtábla, hogy fogom akkor olvasni ezeket a betűket? Ni, az van ráírva hibásan: Szovetkezet… jól meg kéne jegyezni most ezt az ó-t, az o betűt, és egy hónap múlva majd megnézni ugyanezt az ó-t. Vajon, hogy nézem majd akkor? Milyen érzéssel, milyen gondolatokkal?

524. oldal, (Kriterion, 1973)

Szomorúan, leverten ültek egymás mellett, mint vihar után két magányos hajótörött a puszta parton, ahová kivetette őket a hullám.

314. oldal

Már maga az is megdöbbentően furcsának tetszett, hogy ugyanazon a helyen állt meg, mintha azt hinné, hogy ugyanarról fog gondolkozni, ugyanazok a kérdések, látnivalók érdeklik majd most is, mint ezelőtt… nem sokkal.