– Hajoljatok meg Őfelsége, életem megrontója előtt! – mondta Conner Tobiasnak és Rodennek, ahogy felviharzott a lépcsőn. – Már nem félek az ördögöktől, mert a legrosszabb itt van az otthonomban!
– Könnyebb lesz elfogadnom a halálom, ha tudom, hogy senki másnak nem fog fájni.
– Ha senkinek sem tudsz fájdalmat okozni, akkor olyan sincs, akinek örömet szerezhetnél. (…) Senkik vagyunk, Sage.
– Rendben van, a győztesé a trón. Kérlek, inkább add ide a koronát, Sage! Nem akarlak megölni.
– Micsoda szerencsés egybeesés! Én pedig nem akarok meghalni.
Amikor egyedül maradtunk, Imogen szétnyitotta az öklét. A tenyerén ott lapult a láncaim kulcsa. Akkor adtam át neki, amikor megöleltük egymást.
Roden észrevette, mire dühösen összehúzta a szemöldökét.
– Neki adtad a kulcsot, és nem nekem? Már szabad lehetnék.
Rámosolyogtam.
– Igen, de téged valahogy nem akartalak megcsókolni.
– Jogos – válaszolta nevetve.
– Borzalmas kapitány vagyok! – fakadt ki Roden. – Nem győzhetsz meg ennek az ellenkezőjéről.
– Ó, dehogyis, egyetértek veled – mondtam. – Borzalmas vagy.
Kicsit hátrahőkölt.
– Most ezzel akarsz lelket önteni belém?
– Lehet, hogy Tobiasnak több oktatásban volt része, de biztos vagyok benne, hogy te vagy az okosabb. Roden tényleg erősebb, de egy erős szív mindig legyőzi az erős testet.
– Vigyék innen Tobiast! Majd Rodennel megyek a bitóra.
– Ne! – kiáltotta Tobias. – Mentsd magadat, Jaron! Kérlek!
– Vigyék innen! – mondtam.
(…)
Amint kivezették, Rodenhez fordultam.
– Bocsáss meg!
– Helyesen döntöttél – suttogta Roden. – Bár azt azért megjegyzem, hogy elég gyorsan bökted ki a nevét.
– Olyan kis csontos nyaka van. Gyorsabban meghalt volna.
– Ezért választottál engem? Mert nekem több időbe telik majd meghalni?
– Igen, Roden, pontosan ezért.
– Parancsaim vannak a számodra. Amiknek jobban tennéd, ha engedelmeskednél.
Előbb engedelmeskednék annak, aki az éjjeliedényemet pucolja, mint neki. De azért kíváncsi voltam.
