Robin Hood személy

Robin Hood keresztülvágtázik az erdőn, nyugatról keletre: pontosan tudja, hová tart. Kétheti munkájába került, hogy Sherwood lakói közül kiválassza a legszegényebbeket. A család egy romos tákolmányban lakik, egy elhagyott szeméttelep közvetlen közelében.

57-58. oldal, Igazságra éhezve és szomjazva

Egy napon Ariane azzal jött haza az iskolából, hogy Robin Hood történetét tanulták. Képet is rajzolt a sherwoodi erdő hőséről, csupa pillangóval és lepkével. Megkérdezte, hogy valódi-e.
– Hogy érted azt, hogy valódi-e?
– Volt Robinnak papája és mamája?
– Feltételezem, hogy igen – válaszoltam.
– Hogy hívták őket?
– Kicsikém, ez igazán nem fontos. A mesék és történetek nem olyanok, mint a valódi világ. A mesékben nem az a fontos, hogy valami igaz vagy hamis, hanem, hogy milyen érzést váltanak ki belőled.
– Mondd, Baba, szoktál te hazudni?
– Ez nem hazugság kérdése. A mese olyan, mint a folyadék. Ide-oda folyik.
Ariane sandán rám nézett.
– Akkor nevezhetem őket Henrynek és Izabellának?
– Kicsodákat, kicsikém?
– Hát Robin Hood papáját és mamáját!
– Persze, hogy nevezheted így őket.
– Azt is játszhatom, hogy itt élnek velünk Casablancában?
– Azt hiszem, ennek nincsen akadálya.
– Baba!
– Igen?
– Feleségül mehetek Robin Hoodhoz, ha majd nagy leszek?

45-46. oldal

Ha csakugyan így áll a helyzet a nemes Cedrickel – mondta Locksley –, én örömest magamra vállalom az íjászok irányítását, és akasszanak fel a tulajdon tanácskozó fámra, ha a védők akár csak az orruk is kidughatják a falak mögül anélkül, hogy annyi nyílvesszőt ne kapnának, mint amennyi szegfűborssal meghintik mifelénk karácsonykor a sódart.

425. oldal, Harmincegyedik fejezet (Európa, 1993.)

Reyna vérig sértődött.
    Ő ronda, démoni hústoronynak képzelte Óriónt, aki még Polübotésznél, a Jupiter Tábort megtámadó monstrumnál is rémisztőbb.
    Órión azonban talán még embernek is elment volna: egy magas, izmos, jóképű embernek. A bőre olyan árnyalatú volt, mint a pirítós kenyér. Felnyírt sötét haja tüskésre borzolva meredezett a feje tetején. A fekete bőrnadrágját és bőrmellényét, a vadászkését meg az íját elnézve akár Robin Hood gonosz, vonzóbb külsejű ikertestvére is lehetett volna.

229. oldal, XXIV. Reyna

Azonnal megtaláltuk a hangot az amerikai ejtőernyősökkel, akiknek a támogatására rendeltek. Ebben segített az a körülmény, hogy az amerikaiak azt hitték, az ezredünk nevében szereplő „Ranger” szó arra utal, hogy mi valamiféle páncélos kommandóalakulat vagyunk, és ezt az értelmezést kétségtelenül erősítették a Sherwoodi-erdőkhöz fűződő konnotációk, no meg Walt Disney Robin Hood-ábrázolása is. Eszünkbe se jutott, hogy eloszlassuk ezt a tévképzetüket.

198. oldal, Poldervidék, (Jaffa, 2020)

A Globe-színház leégése – amit mellesleg mondva a Shakespeare-féle igazgatás illuziókeltő szenvedélye okozott – sajnos, sok fontos dokumentumtól megfosztott bennünket; de egy Shakespeare-korabeli londoni színház ruhatárának fennmaradt jegyzékében egész sereg sajátos jelmez említését találjuk: volt ott jelmez biborosok, pásztorok, királyok, bohócok, szerzetesek és bolondok számára; zöld kabátok Robin Hood kíséretének s egy zöld ruha Maid Marian-nak, egy fehér és arany ujjas V. Henriknek s egy díszruha Longsanks-nek; azonfelül karingek, miseruhák, damasztköpenyek, arany, ezüst, tafota, kalikó ruhák, bársony, selyem és darócruhák, kabátok sárga és fekete bőrből, piros, szürke öltözetek, francia Pierrot-jelmezek, egy «láthatatlanná tevő ruha», mely igen olcsó lehetett 70 shillingért és négy összehasonlíthatatlan abroncsos szoknya.

Az álarcok igazsága

A professzornak volt egy nyolc-kilenc éves kisfia – élénk, keménykötésű legényke –, aki nagyon megnyerte a felföldi Robin Hood tetszését. Mielőtt elhagyta volna tudós rokona házát, Rob Roy, aki sokat töprengett azon, miként fizethetné vissza a kedvességét, félrevonta dr. Gregoryt, és így szólt hozzá: „Kedves kuzén, gondolkoztam rajta, hogyan mutathatnám ki hálámat szíves vendéglátásáért. Nomármost, itt van a fia, ez a derék legényke, akit tönkretesz, mert hiábavaló, könyvből szerzett tudással tömi a fejét, hát én elhatároztam, hogy úgy mutatom ki hálámat ön és családja iránt, hogy magammal viszem, és embert faragok belőle.” A tudós professzor bizony kutyaszorítóba került harcias rokona szavainak hallatán, mert kétség sem fért hozzá, hogy Rob Roy szerint az ajánlatot el illik és el kell fogadni, méghozzá hálásan. Kényes feladatnak ígérkezett a magyarázkodás; az a veszély is fenyegette, hogy Rob Roy rájön, az apa szemében a fia előtt megnyitandó út egyenesen az akasztófához visz. A kifogások pedig, amelyek először eszébe jutottak – például hogy nem akarja barátját egy olyan fiúval terhelni, aki addig az Alföldön nevelődött stb. –, csak erősítették Rob Roy vágyát, hogy pártfogásába vegye ifjú rokonát, mert úgy vélte, apja csak szerénységből szabódik. Sokáig nem fogadott el semmiféle kifogást, sőt arra célozgatott, majd baráti erőszakkal viszi el a fiút, akár adja az apja, akár nem. Végül a professzor arra hivatkozott, hogy fia még nagyon ifjú, egészsége sem a legjobb, nem bírná még a hegyi élet megpróbáltatásait, de egy-két éven belül egészsége remélhetőleg helyreáll, és akkor felkeresi majd bátor rokonát, hogy osztozzék a dicső sorsban, melynek lehetősége most megcsillant előtte. Miután ebben megegyeztek, a rokonok elváltak – Rob Roy becsületszavára megfogadta, hogy ha legközelebb Aberdeenben jár, magával viszi a fiút, dr. Gregory meg alighanem azon imádkozott, hogy soha többé ne lássa Robot.

30-31. oldal, Bevezető (Európa 1987)

… Próbáltam mindig olyan embereket találni, akikről lerítt, hogy alig érzik meg a veszteséget. Kicsit úgy mint Robin Hood, mentegettem magam. …

9. oldal

– Mondd csak, te csuklyás idegen, megtudhatnám-e becses nevedet, mielőtt kardommal fölnyársallak?
Robin levette a csuklyáját, és megmutatta arcát.
– Robin of Locksley vagyok, és ez itt az én földem!
Gisborne egy pillanatig kifejezéstelen tekintettel meredt rá, de a hideg mosoly lassan visszatért arcára.
– Nocsak, Locksley! Isten hozott!
Intett a katonáknak.
– Öljétek meg!

– Utolsó percéig téged hívott – szólalt meg Duncan. – Mindig azt várta, hogy visszatérsz.
Robin a durva keresztet nézte apja sírján, és inkább ahhoz beszélt, mint Duncanhez.
– Nagyon megbántottam. Most már késő. Megbántam, de már nem tudom visszavonni, amiket mondtam. Bocsáss meg, apám!