Richard Strauss személy

Richard Strauss a párizsi Operában a József-legendát tanította be. A próbákon mindig új arcokat látott, mivel a szakszervezet kiharcolta, hogy a zenészek felváltva kapják ki a szabadnapjukat. Csak az ütős volt mindig ugyanaz, Strauss meg is dicsérte buzgalmáért. Mire az így válaszolt:
– Viszont ezért holnap a premierre veszem ki a szabadnapomat.

195. oldal

KÖNNYŰ ZENE – NINCS! A zene nem könnyű és nem nehéz; zene vagy nem zene. Ha zene, jellege mindig szent és emellett egyáltalában nem fontos, hogy misztikus költemény, mint a Parsifal, vagy vígopera, mint a Sevillai borbély. Ha a Mesterdalnokok második felvonását vagy Falstaffot, vagy Strauss Don Quijote-jából a juhok epizódját hallgatom, olyan ellenállhatatlan kacagáskedv fog el, hogy a földön hemperegnék, ha nem tudnék magamon tökéletesen uralkodni. Azok azonban, akik vidám zenéről fecsegnek, nem gondolnak sem a Mesterdalnokokra, sem Falstaffra, sőt a Sevillai borbélyra sem, amely a maga nemében mestermű. A közönséges szóhasználatban a vidám zene buta, banális és dilettáns, „nem zenét” jelent és gyakran minden, csak nem vidám.

30. oldal - Könnyű zene - nehéz zene

Bármit le tudok forditani a hangok nyelvére. Ha kell, érzékeltetem önnel, hogy az evőeszközt áttettem a tányér egyik oldaláról a másikra.

260. oldal

1886. július 31-én éjjel negyed tizenkettőkor lépett át Liszt Ferenc az életből a halhatatlanságba. Ma már tudjuk: az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb újítója feküdt ott a bayreuthi ravatalon. Aki újszerű harmóniáival nem csupán a titáni kortársat, Richard Wagnert termékenyítette meg, de akinek zenei újításai Debussy és Ravel, Bruckner és Mahler, Richard Strauss és Busoni, Max Reger és Arnold Schönberg, Rimszkij-Korszakov és Csajkovszkij, Glazunov és Sztravinszkij zenéjében éltek tovább.
Utolsó kompozíciói pedig valójában egy még távolabbi jövő zenéjét előlegezték, egy új történelmi korszakról prófétálva. Egy olyan korról, melynek Liszt számára még elképzelhetetlen civilizációjában végzetesen elmagányosul majd az ember.
S ennek az új korszaknak az Allegro barbaróját – anélkül hogy ismerte volna Liszt utolsó műveit – Liszt hangját folytatva sikoltotta világgá egy időben távoli honfitársa, Bartók Béla…

493-494. oldal

Richard Strauss például az Aidát „indiánzenének” titulálta, a Toscát pedig „rossz fajtából való notórius giccsnek”. Georges Bizet az Álarcosbáltól „hányingert kapott”, Giacomo Puccini szerint az Elektra „nem más, csak logaritmus”. Giuseppe Verdi számára a Lohengrin egyszerűen csak „unalmas” volt, Richard Wagner Schubertet „harmadrangú tehetségnek” telkintette, és még Mozartot sem kímélték. Zeneszerző kortársa, Giuseppe Sarti azt mondta róla: „Egy botfülű barbárnak eszébe jutott, hogy zenét csináljon.”

145. oldal

     – Maga szereti a zenét, Strauss úr – mosolygott Kopfrkingl úr, amikor kifelé tartottak az Óriáskígyó avagy Ezüst tok vendéglőből –, az érzékeny emberek szeretik a zenét. Szánalomra méltó szegények azok, olvastam egyszer valahol, akik meghalnak, anélkül, hogy megismerték volna Liszt vagy Schubert szépségét. Nem rokona véletlenül Johann vagy Richard Straussnak, a Rózsalovag és a Till Eulenspiegel halhatatlan szerzőjének?

14. oldal (Európa, 1980)

Richard Straussal való megismerkedésem különleges történet. Az ötvenes években Vitznauban nyaraltam, a Vierwaldstatter-tó partján. Éppen hogy beköltöztünk a szobánkba, amikor feleségem nagyon izgatottan jött fel a feleségem a lépcsőn és így szólt:
– André, mit gondolsz, kit láttam a hallban?
– Fogalmam sincs – feleltem. – Kit láttál?
– Richard Strauss és a felesége az egyik sarokban ül.
Nagy lelkesedés fogott el. Már magától a gondolattól, hogy a nagy mestertől pusztán néhány méternyi távolságra vagyok, gyorsabban kezdett verni a szívem, mint ahogy a rocksztárokért, együttesekért rajongó lányokkal ma valószínűleg történik, ha imádottjukat meglátják egy autó színezett ablaküvege mögött. Egyértelmű volt számomra, hogy meg kell vele ismerkednem. Másnap összefutottam az utcán Dr. Straussal, ahogy ő nevezte magát. […] Nagyon barátságos volt, egyáltalán nem viselkedett elutasítóan. […] Akkoriban vettem egy vadonatúj autót, és megkért vigyem el Badenbe, Zürich mellé, pedikűröshöz. […] Úgy gondoltam, […] a pedikűröshöz én is elviszem a bálványomat.

146. oldal

A műsorra pillantottam. Szentivánéji álom, Don Juan, A tenger és az V. szimfónia. Eszembe jutott a Mester, és nem állhattam meg nevetés nélkül. A vén róka ismét arcpirító esztétikai önkénnyel állította össze a hangverseny műsorát, azzal a biztos lélektani érzékkel, ami közös vonása a hangversenytermek régisseurjeinek, a zongoravirtuózoknak és a szabadfogású birkózómérkőzések rendezőinek. Csak a puszta unalom vitt rá, hogy beüljek egy olyan hangversenyre, ahol Richard Strauss után Debussy következik, s ahol minden emberi számítás és isteni parancsolat ellenére Beethoven a ráadás. De a Mester ismerte a hallgatóságát, hangversenyeit a Corona színház törzsközönségének állította össze, azoknak a nyugodt és kedélyes embereknek, akik az ismert rosszat többre becsülik a megismerendő jónál, s akik elvárják, hogy minden körülmények között tiszteletben tartsák az emésztésüket és a nyugalmukat. Mendelssohn zenéjére kényelembe helyezik magukat, azután jön a nemes és tökéletes Don Juan a fütyülhető dallamaival. Debussyt hallgatva művésznek érzik magukat, mert ezt a zenét nem érti ám meg akárki. És végül a főfogás, a beethoveni, nagy rezgőpasszázs, így kopog a sors az ajtón, a győzelem V betűje, a zseniális süket, s aztán nyomás haza, mert holnap zűrös egy nap lesz a hivatalban.

192-193. oldal, A bakkhánsnők

(Richard Strauss) Felesége társaságában meg a legmulatságosabb dolgokat éltem át, de ezek olyan drasztikusak voltak, hogy a közlésük sajnos lehetetlen.

257. oldal

A fontos történelmi esemény onnan ismerszik meg, hogy folytatása van – így tudjuk Fernand Braudel francia történésztől. Nos, ezeknek az eseményeknek semmiféle szerves folytatásuk nem volt. Csupán következményeik voltak: represszió, kiábrándulás, a magára hagyatottság egyre nyomasztóbb élménye, beletörődés. Végül a népek itt már rég nem hittek abban, hogy változtathatnának sorsukon. Mindenki kívánta az összeomlást, de senki sem hitte, senki sem akarta. S miután bekövetkezett, anélkül hogy ők maguk előmozdították volna, káprázó szemmel és meglehetősen értetlenül, ha éppen nem idegenkedve néztek szét az új helyzetben. Nem érezhették, hogy egy nagy dráma részesei, sőt főszereplői, hiszen nem volt tett, ami a felszabadított indulatokat megnemesítette, ami tehát igazi feltámadássá avatta volna ezt a nagy összeomlást.
Így azután a folytatás sem lehetett más, mint a kisszerű túlélés. Az államtotalitarizmus és a vele együtt járó kollaborációs nemzeti létforma nemcsak hatalmi struktúra, hanem lélektani is – perverziókkal, megaláztatottsággal, de frusztrált és meghitt kis titkokkal is, rosszhiszemű nosztalgiával az alávetettség nyájélménye, az infantilis felelőtlenség szennyes szabadsága iránt […]

262-263. oldal