repkény növény

Fejes Endre: A hazudós
Publius Vergilius Maro: Vergilius eclogái
Alejo Carpentier: Rendszerek és módszerek
Johann Christian Friedrich Hölderlin: Friedrich Hölderlin versei
Grazia Deledda: A repkény

Idézetek

lzoltán IP>!

[…] Ne szidj, ne pörlekedj velem, egyetlen Paulum, egyetlen mindenségem, de te egyszer azt mondtad nekem, hogy olyan vagyok, mint a repkény, a falra futó repkény, amely mikor fölkuszott a falra, inkább összeszárad, összefonnyad, elhal, de meg nem válik a faltól.

Második fejezet (Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013)

Kapcsolódó szócikkek: repkény
Eule P>!

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

És aztán… nem tudott az özvegy ember már semmiről… Mindig csak a kivánatos szép asszonyt látta maga előtt, akinek ragyogott a szeme és kivánatos volt a keble, meg a szája.

De aztán ott állott Anneza, a fojtogató repkény, amely átölelte és amelytől már sohasem tudott volna szabadulni, még ha akart volna sem, soha többé…

Harmadik fejezet (Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013)

Kapcsolódó szócikkek: repkény
lzoltán IP>!

     Résztvett e család minden eseményében, örömében és szenvedéseiben, ahová a sors sodorta, mint a magot, amelyet a márciusi szél hord szanaszéjjel. És ugy nőtt föl itt, mint a repkény, amely a vén törzsre kapaszkodik, és amelyet csak az a forgó szél szakithat le, amely a fát is kitépi gyökerestül.

Második fejezet (Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013)

Kapcsolódó szócikkek: repkény
2 hozzászólás
Szelén>!

Fenn, a hegyek oldalán csönd volt, és ők szerették a hintázó rigókat, az apró kertek üveggömbjeit, nap fényében a fehér kápolnán fürdő repkényt, és a kopott kőkereszt alatt térdeplő anyókát is.

Vigyori

Fejes Endre: A hazudós És más történetek az ezerszer áldott nyolcadik kerületből

Kapcsolódó szócikkek: repkény
lzoltán IP>!

     Ám a talaj teneked, te fiú, eleinte a termést
adja magától még: vizibabba keverve peszercét
és a buján kusza repkénnyel bűbájos akanthuszt.
Bőtejü tőggyel tér, hívás nélkül, haza kecskéd
és a hatalmas oroszlántól nem ijed meg a jószág.
Míg fölibéd maga sarjaszt majd bölcsőd üde rózsát.
Pusztul a kígyó is, pusztul minden hamis, ártó
nadragulya; s teli lesz asszír balzsammal a környék.
     Hogyha pedig már tudsz olvasni atyád meg a hősök
nagyszerü tetteiből, értvén, mi a férfiderékség,
szőke, szelid buza nő lassan szántóidon akkor,
parlagi csipkebokorról csügg bíborszemü szőlő,
míg érdes tölgyfák törzsén mézharmat aranylik.
Ámde nyomokban az ős vétek még néhol előtör
s űz Thetis áradatát hasogatni hajón, vagy övezni
fallal a városokat s a talajba bevágni barázdát.

27. oldal, IV. (Magyar Helikon, 1963)

Kapcsolódó szócikkek: nadragulya · repkény
Andukaphar>!

A repkény nem iparkodik magasabbra, mint a fa, amely támogatja.

Kapcsolódó szócikkek: repkény
lzoltán IP>!

MENALCAS

Nyájamból a tiéd ellen fölajánlani félek;
mert vár otthon atyám, vár mostoha durva szülémmel:
az gödölyéim, a nyájt számlálják ketten is egy nap.
Ellenben teszek én fel olyat, ha bolond vagy egészen,
mit magad is méltán becsesebbnek itélsz, a kiváló
Alcimedon két bükk-poharát, művészi faragványt:
rajtuk ügyes késsel repkényt remekelt, halaványat,
s fürtje fölé a borostyánnak boruló venyigéket.
Míg közepén két ábra: Conon, meg a bottal a teljes
Föld kerekét feliró – de hogy is hívják: ki a görnyedt
szántók és aratók legjobb idejét kijelölte?
Ajkamhoz nem is értek még, jól rejtve csak őrzöm.

20. oldal, III. (Magyar Helikon, 1963)

Kapcsolódó szócikkek: repkény
lzoltán IP>!

CORYDON

Repkény nem ragyog úgy, nem oly édes a hyblai mézfű,
mint Galatea, a Nereus-lány, ez a hószinü hattyu;
ó, gyere hát hozzám, amidőn hazatér teli hassal
jászlam elébe a nyáj, ha ugyan szereted Corydonod.

44. oldal, VIII. (Magyar Helikon, 1963)

Kapcsolódó szócikkek: repkény
Avenyir>!

A RAJNA

Isaac von Sinclairnek

Sötét repkény közt ültem épp, az erdő
bejáratánál,mikor az arany dél,
meglátogatni a forrást, az Alpok
lépcsőin leereszkedett;
az Alpok nékem a régi hit
szerint istenek rakta vár,
az égiek otthona, ahol
még eljut sok bizonyosság
titkon az emberekhez; így
tudtam meg ott gyanútlanul
egy sors titkát; alig
indult el lelkem a langyos
árnyban tünődve Itália
felé kószálni, s még
messzebb, Morea partja felé.

Mert akkor, a szirtek ölén
mélyen az ezüstös ormok
s a vidám-zöld lejtők alatt,
ahol az erdők borzongva és
a sziklaszálak egymáson át
naphosszat néznek rá le, ott
a jeges mélyben hallottam
megváltásért könyörögni
az ifjút; hallgatták, hogyan dühöng,
vádolva a Föld-anyát
s a mennydörgőt, ki nemzette,
a szánakozó szülők,
de futottak mind a halandók:
iszonyú volt, mert féktelenül
tépte bilincseit ottan
a félisten, ahogy őrjöngött.

A folyamok legnemesebbike szólt,
a szabadonszületett Rajna;
más hitt még fenn, mikor testvéreitől,
a Tessintől s a Rhodanustól
elválva, vándorútra kelt, és Ázsia felé
vitte türelmetlen királyi lelke.
De megértetlenül áll
a vágy a sors előtt.
S a legvakabbak ők,
az istenfiak: házát ismeri
az ember, és az állatnak került
épülni hely; de az ő
tapasztalat nélküli lelküknek
csak ez jutott: nem tudni, hová.

Titok, mi tisztán született. még
dal is alig érintse leplét. Mert
ahogy indulsz, úgy maradsz,
bármint neveljen a szükség
és a parancs, mert legtöbb mégis
a születés meg
a fénysugár, amely
az újszülöttre talál.
De hol van csak egy is,
ki életen át
szabad lehetne s szíve vágyát
önmaga tölthetné, mint
jó magasokból jőve a Rajna,
s oly szent öblön születve,
boldogan, úgy mint ő?

Szava ezért ujong.
Nincs kedve, mint más gyerekeknek,
pólyábakötözve sírni,
hiszen ott, hol a görbe part
hozzá lopakszik először
s átfogja szomjasan,
mert a könnyelműt saját
torkába kivánja nyelni
s ott őrzeni meg, nevetve
eltépi kígyóit, elrohan
a zsákmánnyal, s ha egy Hatalmasabb
nem fékezi meg futását,
megnő, s villámként tépi szét
a földet, s megbűvölten szöknek utána
az erdők, s összeomolva a nagy hegyek.

Egy Isten mégis megóvja fiait
a sietős élettel, s mosolyog,
ha nagymohón, de a szent Alpoknak
gátjai közt felé dörög,
mint ezé, a haragos folyamok árja.
Ilyen kohók tüzén
ötvöződik a tisztaság;
s oly szép is azután,
ha kilép a hegyek közül,
s lágy áramlással a német föld
ölén megnyugszik, vágyait
munkába fogva kertet művel
Rajna-atyánk, s gyermekeket nevel
a városokban, melyeket ő emelt.

De nem feledi soha ezt.
Mert előbb pusztul az otthon és
a törvény, s fordul szörnyűre az ember
napja, hogysem ilyen
feledhetné, hogy honnan eredt,
s az ifjúság tiszta hangját.
Ki volt az első, aki
a szeretet kötelékeit
elrontva, kötéllé fonta?
Akkor dacoltak saját
jogukkal s a mennyei tűzzel
a dacosok, s biztosan akkor
hívták ki a sorsot,
megvetve halandó útjuk,
hogy legyenek, mint Istenek.

De elég az Isteneknek
a saját örök életük, és ha kell
az égieknek valami még,
csak hősök, emberek és
halandók kellenek. Mivel
nem éreznek semmit a Boldogok;
így hát, ha szabad kimondani ezt:
az Istennek nevében részesen: valaki másnak
kell velük, helyettük érzeni:
ő kell nekik; de végzésük
az, hogy rontsa le otthonát
s gyalázza legkedvesebbjeit,
mint ellenségét, temesse a
romok alá apját, gyermekét,
ha olyanná akar lenni, mint ők,
s nem tűr különbséget az álmodozó.

Ezért hát boldog az, kinek
olyan szerencsés sors jutott,
hogy még a vándorévek és
kínok emlékére is édesen
susog neki biztos partokon,
a ki bárhova is szívesen
nézhet, el, el a határokig,
melyeket bölcsőjénél
Isten szabott léte köré.
Megnyugszik boldog-szerényen,
mert betelt mindaz, amit kivánt:
a a mennyei mosolyogva,
kényszerítetlen öleli át
most, hogy pihen, a bátrat.

Félisteneket gondolok el,
s ismernem kell a kedveseket,
mert életük oly nagyon
s oly gyakran tüzeli keblemet.
De kiben, mint tebenned, Rousseau,
oly legyőzhetetlen lett
a kitartón erős lélek,
oly biztos az érzék
s az édes ajándék, hallani,
s szólni a szent bőségből,
mint a bor istene, bolondul-istenin
és törvény nélkül szól a fényesek nyelvén,
amit értenek a jók, de mi méltán sújtja
vaksággal az áhitat nélküli
szentséggyalázó szolgát: hogy hívjam az idegent?

A földnek fiai, mint az anyák,
mindent szeretnek és meg is kapnak
a boldogok, tétlenül, mindent.
Meglepi hát ezért,
s ijeszti a halandó férfit,
ha meggondolja az égbolt
s az öröm terhét, amit
szerelmes karjaival
saját vállára halmozott.
S akkor gyakran úgy érzi, legjobb
lenne már szinte elfeledve ott
lenni, hol napsugár nem ég,
az erdő árnyán,
a Bieli-tó szép partján, az üdezöldben,
gond nélkül, szótlan szinte,
kezdők módján tanulni a fülemülétől.

S oly nagyszerű aztán a szent álomból
ocsúdni, s az erdő hűvöséből
ébredve, este már
a szelídebb fény felé menni,
midőn, ki a hegyeket rakta,
s ki kimérte a folyamok útjait,
miután mosolyogva
elkormányozta az emberek
tevékeny életét, miként vitorlát,
a szélcsendest, szellőivel,
pihenve már a leányra hajol,
kit ő növelt s inkább csak jót
tervelvén mint gonoszat,
a mai földre leszáll a nap.

Akkor nászt ül az Isten, az Ember,
ünnepel minden, ami él,
és egy időre
lebegve megáll a sors,
a bujdosók mentshelyre jutnak,
és elszunnyadnak a bátrak;
ám a szerelmesek
maradnak mik voltak: otthon
vannak, hol a virág
nem pusztító lángnak örül, s a fák sötét
lombjában suttog a szellem, s a békétlenek
váltott lélekkel sietnek, hogy kezet
adjanak, még mielőtt a szelíd
fény lehull, s jön az éj.

És vannak, kiken csak
átsiet mindez, míg mások
hosszan megőrzik.
Az örök istenekben
teljes az élet mindig; de ember is
őrizheti hű emlékezetében
mindazt, ami a legjobb volt:
s átélheti így a teljességet.
De mindennek mértéke van.
Mert súlyos teher a balsors,
de súlyosabb még a szerencse.
Képes volt mégis egy bölcs, hogy
déltől az éj feléig,
s míg kivirult a hajnal,
józanul lakomázzék.

Neked, bár lángösvényen, fenyvek alatt, bár
tölgyerdő árnyán, fénylő acélban
jelenjék Isten meg, vagy fellegek közt,
ó, kedves Sinclair!: ismered őt, te ifjan,
a jó erőt, s nincs rejtve előled
soha az Úr mosolya;
sem nappal, mikor
lázban és láncraverve látszik
mind, ami él, sem éjjel,
amikor minden összezihálva
hever, rend nélkül, s visszatér
az ős zűrzavar.

KERESZTURY DEZSŐ fordítása

Kapcsolódó szócikkek: Alpok · Rajna · repkény