Rejtő Jenő / P. Howard / Gibson Lavery személy

Éppen belemerültem Rejtő zseniális történetébe, amikor hirtelen Kinga huppant le mellém a székre.
     – Nem tornázol? – kérdeztem furán.
     – Már megcsináltam a száz felülést, ötöst kaptam – jelentette ki nagyképűen. Hű. Száz felülés. Az kilencvenkilenccel több, mint amennyit én tudok.

302. oldal, November 16., hétfő (Ciceró, 2010)

    Manóval sok mindenen mentünk keresztül, és én tényleg jóban-rosszban vele voltam. A cukorbetegség ma is szörnyű, de az ő generációja volt az első, akik inzulint kaptak. Akkor kísérletezték ki, és gyakran rémes volt, amikor hirtelen lement a cukra, szinte elvesztette az eszméletét, csapkodott maga körül, nem tudta, hol van, Mariskával együtt tudtuk csak lefogni, hogy ne tegyen kárt magában. Állandóan főztük ki az injekciós tűit, háromszor egy nap inzulinozta magát, a végén jobban értette, hogy mit kell csinálnia, mint az orvosa. De az inzulin sem segített, mert végül mégis megvakult, és szegénynek még az egyik lábát is le kellett vágni. Térd alatt, de sosem tanult meg sem mankóval, sem bottal járni, mert nem látott. Azt a borzalmat sem felejtem el soha, hogy milyen szörnyű fájdalmai voltak, megfeketedett a nagy lábujja, és szörnyen szenvedett. A sebésztől kérdeztem, hogyan fogja megmondani, hogy le kell vágni, mire azt felelte, hogy neki még sosem kellett rábeszélnie egy beteget sem a műtétre, mert könyörögtek, hogy vágja le, olyan fájdalmaik voltak. Manóval is ez történt, a Cedarsben volt a műtét, és órákig tartott. Mi odakint várakoztunk a lányommal. Emlékszem, amikor kijött az orvos, mondta, hogy minden rendben ment, még a megfigyelőben van, de egy óra múlva már bemehetünk hozzá. Ahogy ott ülünk, nyílik az ajtó, és egy csontsovány férfi jön be, cilinderben, amiről hátul fekete fátyol lóg. Engem keres. Kérdezem, mit akar. Mire ő azt mondja: a lábért jöttem. Először nem is értettem, úgyhogy elmondta, hogy valamelyik zsidó temetőből érkezett, és el akarja vinni Manó lábát, és ha megvesszük a sírt, akkor eltemetik a lábát, és majd később Manót hozzá lehet temetni, és amikor Ezékiel jön, együtt lesz a teste a feltámadáskor. Azt hittem, hogy rosszul leszek. A lányom felugrott, és kerek perec elzavarta. Lehet, hogy úgy mondta, hogy takarodjon, már nem tudom. Először sírtunk, azután a lányom nevetni kezdett, és azt mondta, hogy a pasas úgy jött, mint a P. Howardban, hogy uram, a késemért jöttem, hol hagyta, valami matrózban, vagy valami ilyesmi. A mi generációnk nem nagyon szerette P. Howardot, én meg, mint gyakran, csak csodálkoztam, hogy a lányomnak még ilyenkor is mik jutnak az eszébe.

68-69. oldal, Mici forgatókönyve (Magvető, 2018)

Hegedűs Géza ezt írta valahol Rejtőről: „mindig lehet tudni, hogy mi lesz a regény vége, de azt, hogy egy-egy mondatot hogyan fejez be, azt sosem.”

148. oldal, Tizenegyedik fejezet - Képes Kiadó

A giccs ízléstelen, ám a giccstől irtózó egyen-egyéniségek giccsessége még inkább az. Az a kölyök, aki nyolcévesen nem olvasott P. Howard légiós regényt, nem falta a filléres cowboykönyveket, az kimaradt valamiből, ám ha falta, de klasszika-filológus professzor korában nem meri bevallani, hogy falta, az a valódi élettől idegenedik el, és nem hiszem el neki, hogy megérti tudománya tárgyát, az embert.

336. oldal

     – Reni, nagyon jó lett a könyvajánlód – fordult hozzám a suliújságot felmutatva, figyelmen kívül hagyva Virág duzzogását.
     – Köszi – bólintottam.
    Rajta kívül még egy csomóan gratuláltak (köztük Kardos is, aki elmondta, titkon remélte, hogy hamarosan Rejtőről írok, úgyhogy nagyon elégedett a Piszkos Fred, a kapitány-ajánlóval.)

230. oldal, November 4., kedd (Ciceró, 2010)

    Utolsó órán (tesi) felmentett voltam, úgyhogy csak a tesiterem lelátóján ültem és néztem az órát. Nem tudom, hányszor lőhetem még el ezt a „rémesen görcsöl a hasam, nem bírok tornázni” sztorit, de anyu egyelőre még írogatja a felmentést. Egy darabig néztem a fiúk focizását meg a lányok hasizomgyakorlatait (Virág kikészült tőle), aztán előszedtem a könyvem, és olvasni kezdtem (A tizennégy karátos autó). Éppen belemerültem Rejtő zseniális történetébe, amikor hirtelen Kinga huppant le mellém a székre.

302. oldal, November 16., hétfő (Ciceró, 2010)

A tanítás egyébként klasszul telt, a péntek mindig laza, úgyhogy hamar elment az idő. Ebédszünetben Arnolddal és Virággal az udvaron lévő padon ültünk és a sulirádiót hallgattuk, miközben Virág valami újságból szedegette ki a termékmintákat, Arnold meg én olvastunk. Ő Rejtőt, én Meg Cabotot.
     – Milyen? – kérdezte egy idő után, a könyvemre utalva.
     – Jópofa – vontam meg a vállam, és felmutattam neki a Hívószám sorozat borítóját. – És a tiéd?
     – Zseniális – mondta.

217-218. oldal, Március 27., péntek (Ciceró, 2010)

Barátom, tisztára marhaság, amit csinálsz, bár ha akarod, én beszélek neked az életemről három napig egyfolytában, mégse fog semmi se kiderülni. Vagy talán azt hiszed, hogy nem tudom, miről van szó? Olyan ostoba nem vagyok, apafej, különben is az orrodra van írva, hogy te mindenkitől ugyanazt várod, mint amit a Siska leadott, meg a többi, hogy otthon így meg úgy, és ilyen meg olyan rossz volt, és hogy Horthy szekerét toltuk, de most már megváltoztunk, és príma demokraták vagyunk, meg a reakció ellen akarunk harcolni, és hogy az országot csak egyesült erővel lehet újjáépíteni, és más efféle dumákat… Nahát, ez kész nevetség, öregem, nekem nagyszerű jó dolgom volt odahaza, és minél többet zsidóztak a alapok, annál jobban ment nekem, és Horthyt se támogattam soha, inkább még ő támogatott engem, és ha szépen ledoboltam a szólót a Night and day-ből, akkor a kis Horthy a Ferivel odaküldött nekem egy százast, és azt üzente, hogy köszöni szépen, nagyon szép volt, Bubikám! De hát, ha mindenáron akarod, akkor kezdjünk hozzá, bár kíváncsi vagyok, ki az a marha, aki ezt el fogja olvasni, pláne most, a háború után, az emberek igazán nem kíváncsiak ilyen unalmas dolgokra, és ha éppen olvasni akarnak, akkor vesznek egy jó Howard-regényt, amin röhögni lehet, no nem igaz?

185. oldal, Bubi (Beamter Jenő zenész)

Ha valaki ostobaságokat mond Darwinról, Bachról vagy Thomas Mannról, hamar készen vagyunk a véleménnyel: buta. Azt hiszem, ezek elhamarkodott ítéletek. Ez a mérnök például nemcsak a logarléccel tud számolni, hanem a differenciál-integrál számítást is érti, azonkívül kitűnően tud házat építeni. Ha nekem azt mondják, differenciál-integrál számítás, kilel a hideg ijedtemben, annyira nem értem. Buta volnék? Ehhez mindenesetre. Jó, mondjuk a mérnök buta Darwinhoz, de azért még nem lehet úgy általában ostobának mondani. Ismerek valakit, aki megírta, méghozzá kitűnően, a növénytan történetét, de egy fej salátát a tölgyfától alig tud megkülönböztetni. Vannak emberek, akik betéve tudják Vergiliust, de Pasteurről csak annyit tudnak, hogy pasztőrözött tej; és vannak olyanok, akiknél a zene Bachhal kezdődik, de az irodalom P. Howardnál végződik. Egyszóval, a műveltség és tudás semmiképp sem alkalmas arra, hogy a butaság vagy okosság kritériuma legyen. Vannak persze intelligens emberek, és kevésbé intelligensek – (ki tudná pontosan megmondani, mitől intelligens valaki?) – és az is meglehet, hogy az én kitűnő mérnököm nem tartozik a nagyon intelligensek közé, akármilyen jól számol a logarlécével – no de ezért még nem kell rögeszméjének lenni.

8. oldal