Ray Bradbury személy

Ray Bradbury, az író egyszer azzal az ötlettel állt elő, hogy válasszák meg Disneyt Los Angeles polgármesterévé. Nem olyan ésszerűtlen javaslat ez, hiszen Disney volt az egyetlen ember, aki technikai fantáziájával meg tudta volna oldani a nagyváros problémáit. Bradbury el is ment a stúdióba, és előadta ötletét. Disney láthatólag megtisztelve érezte magát, de nem fogadta el az ajánlatot. „Miért pályázzam én a polgármesterségre, amikor már király vagyok?”

302-303. oldal

E szerint a science fiction két nagy csoportra osztható: az axiomatikus-tudományos és a poétikus-társadalmi csoportra. [… Verne regényei … vagy Isaac Asimov legeredetibb könyve, az Én, a robot.]
…
A második csoportot legtisztábban talán Ray Bradbury novellaciklusa, a Marsbéli krónikák teljesíti meg.
…
Ha Szepes Mária regényeit kategorizálni akarnám, azt mondanám, hogy a science fictionnek ehhez a korszerűbb, frissebb, befelé forduló, semmiképpen sem a technika imádatába vesző, lélektani irányzatához tartoznak.

305. oldal - Néhány szó a szerzőről (Kozmosz Könyvek, 1975)

A Sixth Avenue és az Ötvenegyedik utca sarkán hatalmas fúrógép nagy lyukat vájt, az emberek pedig kíváncsian néztek egy furcsa, torpedó formájú tárgyat, amely egy daruról csüngött alá, de hamarosan beleeresztik a gödörbe. Megkérdeztem Ray Bradburytől, mi az, és Bradbury azt felelte, hogy Idő Kapszula, úgy készítették el, hogy 6965-ig megmaradjon. Megkérdeztem, mi az Idő Kapszula, és ő azt válaszolta, hogy egy tárgy az utókor számára: az utókorra hagyjuk, hogy tudják, léteztünk és hogyan léteztünk. Megkérdeztem, miből készült, és mi van benne, azt mondta, rezet, krómot és ezüstöt olvasztanak egybe az acélnál erősebb fémmé, amely képes ellenállni bármiféle bomlasztó hatásnak, tűznek, atomrobbanásnak: a neve Cupaloy. Benne elektronikus rendszerektől védve civilizációnk tanúbizonyságai találhatók: jelenlegi állapotában, a Krisztus utáni 1965. év küszöbén, a holdrepülés előestéjén, egy olyan társadalomban, ahol a fájdalom és a halál az élettel egyenlő. Kérdeztem, mik ezek a tanúbizonyságok, és ő azt felelte, mindenféle van köztük: harmincöt közhasználati tárgy, női kalap és ébresztőóra, biztosítótű és fényképezőgép, játék baba és műtőkés. Aztán van hetvenöt mintadarab fémekből, szövetekből, plasztikból, szintetikus anyagokból. Meg tizenkétféle mag, a búzától a rózsáig, ciprusmagtól kávéig. Aztán ezer mikrofénykép autókról, repülőgépekről, rakétákról, városokról, kerékpárokról, fürdőruhás lányokról, anyákról gyerekkel a karjukon, űrhajósokról űrruhában, mártírokról a kivégzőosztag előtt. Aztán az Encyclopaedia Britannica mikrofilmen. Meg a Biblia, Konfuciusz és Mohamed könyvei. És orvosi, gyógyszerészeti, matematikai, fizikai, asztronautikai, biológiai írások: mikrofilmen. És Shakespeare, Homérosz, Dante, Szapphó művei, mikrofilmen. És ötven mikrofilmen találhatók újságok, folyóiratok, hivatalos körlevelek, katalógusok. Aztán nem gyúlékony filmre fényképezve Giotto, Leonardo, Raffaello, Michelangelo remekművei. Pénzek, cigaretták, rágógumik. Bolygónk utolsó ötven évének története, egészen az Apollo Programig. Végül pedig az Emlékezés Könyve: hatalmas rejtjel-rendszer, hogy ezeket az írásos anyagokat megérthessék a jövőbeli nyelveken, és lefordíthassák, megmenthessék. Akkor döbbenten kérdeztem, ki találta ki a rejtjel-rendszert, kié volt az ötlet, a magasztos munka, és Bradbury azt felelte, hogy a rejtjel-rendszert egy bizonyos Mister John P. Harrington találta fel, az ötlet a Westinghouse Electric and Manufacturing Company egy mérnökcsoportjától származott, a magasztos munkát pedig a Smithsonian Institution végezte el Washingtonban.
– És most mi történik?
– Nagyon szép dolog történik.
– Micsoda?
– Maradjon csak itt, nézze és hallgassa.
Így hát ott maradtam, néztem és hallgattam. És láttam egy sötétkék ruhába öltözött urat, állt a gödör szélén más sötétkékbe öltözött urak társaságában, áhítatos csendet hallottam, alig-alig törte meg a földalatti moraja. Az autók csendesen, távol siklottak tova, mert rendőrök terelték el a forgalmat, ujjukat a szájukra téve. Aztán a daru megmozdult, meghajolt, mintha bókolna, és az Idő Kapszulát a nagy gödör felé vezette. A Kapszula lassan, ünnepélyesen ereszkedett a nagy gödörbe, s amikor egészen benne volt, a sötétkékbe öltözött úr előrelépett s e szavakat mondta:
– Te, Idő Kapszula, nyugodjál békében. Ébredjél álmodból mához ötezer évre. Találják meg a te tartalmadat, és legyen ez szép ajándék késői utódaink számára.
Elmondta ezeket a szavakat, és a cementhabarcs azonnal lezúdult a Kapszulára: súlyosan, mint a korszak, amelyben élünk, mohón, mint a jövő, amelybe belépünk. Szép este volt New Yorkban, tiszta, friss este, apám. Mi elszakadtunk egymástól, talán el is veszítettük egymást, de úgy éreztem, tele vagyok reménységgel, kétségbeesett optimizmussal. Egy ember, egy fivérem elment; más emberek, más fivéreim is elmennek majd, lehullanak, akár a fa, amelyre rácsap a fejsze; én magam is elmegyek, ki tudja, hová, ki tudja, mikor csap le rám is a fejsze, rám, aki élni akarok, élni, élni: de a világ hatalmas ígéret maradt, és az égen ezernyi otthon fénye világított. És ha a Föld meghal, ha a Nap meghal, majd odafönt élünk. Bármi legyen is az ára. Egy fa, ezer fa, valamennyi fa, amivel az élet megajándékozott.

557-559. oldal - Harminchetedik fejezet - A könyv utolsó bekezdései

Ugyanakkor az ágya fölött egy polcon igazi, papírra nyomtatott könyvek sorakoztak – vagy legalábbis a hasonmásaik. Többnyire klasszikus, a Marsról szóló regények voltak, ahogy az űrutazás előtti időkben álmodoztak róla az emberek Wellstől Weinbaumon és Bradburyn át Robinsonig. Különös nyugalom szállta meg, ahogy a régi könyvek lapjait pörgette; megérkezése óta először jutott eszébe, mennyi álom fűzi az emberiséget a Marshoz. Bemászott az ágyába. Elolvasott néhány fejezetet egy Martin Gibson nevű író Marsi Por című regényéből. A színpompás melodráma jóleső nehézkességével hamar álomba ringatta.

Angolórán Bradburyvel foglalkoztunk, és feladott a tanár egy novellát egy csapatnyi iskolás gyerekről, akik a Vénuszon élnek. A történet szerint a Nap fénye csak hétévente egyszer tör át a vastag felhőtakarón. És akkor is csak egyetlen órára.
[…]
Még most is emlékszem, mi volt a Bradbury-novella vége: egy napon az egyik fiú rávette a többieket, hogy az egyik kislányt zárják be a kamrába. Épp azon a napon történt, mikor hét év után végre megint kisütött a Nap a Vénuszon. Mikor előbújtak a napsugarak, minden gyerek kiszaladt a szabadba, hogy életükben először érezzék a meleget az arcukon. De csak egyetlen óráig sütött a Nap. A kislány pedig ott maradt, bezárva a kamrában. Mire valakinek eszébe jutott, a Nap már eltűnt a felhők mögött, és újabb hét évig nem is jött elő.

221, 223. oldalak

A science fictiont viszont sohasem szenvedhettem, halálosan unom a végnélküli időutazásokat, űrkapszulákat meg marslakó attakokat, s eleddig nagyvonalúan (a felületesség fölényével) azt gondoltam, hogy a sci-fi éppen olyan műfaj, mint a lovagregény vagy a légiós ponyva: csakis önnön paródiájában éli majd túl magát. Bradburyt is olvastam keveset, a Marsbéli krónikákat meg a Fahrenheit 451-et, a Truffaut-filmet is láttam, de egyik sem gyakorolt rám nagyobb hatást a langyos, buborékmentes gépi kóla megismerésénél.
Nem is sejtettem, hogy éppen ez a Bradbury, ez a jenki fantaszta írta minden idők egyik legnagyobb novelláját az őrületről.
Az a címe: Talán álmodni.

85. oldal, A Tylle-hez és Iorrhoz Címzett Tébolyda - Az őrületről

Nem én írom a történeteimet, önmagukat írják – mondta egyszer Ray Bradbury a CNN-nek. – Egy múzsa belesúg a fülembe, és azt mondja csináld ezt, csináld azt. A képzeletemből alkotom meg ezeket a csodás dolgokat, aztán rájuk nézek, és azt mondom: „Istenem, ezt én írtam?”

97. oldal

Még arra is sikerült rávennem Nikkit, hogy érdeklődjön a könyvek iránt. Elolvasta Erich Segal Szerelmi történetét, Stephen Kingtől a Carrie-t és Ray Bradburytől a Fahrenheit 451-et.

246. oldal