Rand al'Thor személy

Mielőtt elment, elmesélt egy különös történetet, amit állítólag Tar Valonba akart juttatni. Azt mondta, a Sötét Úr meg akarja vakítani a Világ Szemét, és meg akarja ölni a Nagy Kígyót. Magát az Időt. A Vének azt mondták, az elméje épp olyan egészséges, mint a teste, mégis ezt állította. A kérdésem pedig az lenne, hogy képes erre a Sötét Úr? Elpusztítani magát az Időt? És a Világ Szemét? Meg tudná vakítani a Nagy Kígyó szemét? Mit akar ez jelenteni?
Rand sokféle reakciót el tudott volna képzelni Moiraine-től, kivéve azt, amit látott. A nő, ahelyett, hogy válaszolt volna, vagy azt mondta volna, nincs rá ideje, csak állt, és egyszerűen keresztülnézett az ogieren. Töprengve ráncolta a homlokát.
– A kolompárok is pont ezt mondták nekünk – jegyezte meg Perrin.
– Igen – tette hozzá Egwene. – Az aiel történet.

Randnek nem kellett tettetnie, hogy érdekli a dolog. Amikor Padan Fain hírt hozott Emondmezőre a hamis Sárkányról, a férfiról, aki a Hatalmat is uralja, hosszú évek óta az volt a legnagyobb újság, ami a Folyóközbe érkezett.

– Hogy került hozzád ez a penge, Rand al'Thor a Folyóközből? – A hangjából kihallatszott, hogy a nevében legalább annyira kételkedik, mint a származási helyében.
– Az apámtól kaptam – felelte ő. – Az övé volt. Úgy gondolta, szükségem lesz egy kardra a nagyvilágban.
– Még egy folyóközi juhász, akinek gémes kardja van.

Rand ámuldozva nézte a meg-megrezdülő füleket.
– Meg kell, hogy mondjam, nem ezért jöttem el a steddingből.
– Maga egy ogier! – kiáltotta hirtelen Rand. – Várjon. Hat generáció? Azt mondta, a Trallok háborúk! Mennyi idős maga? – Amint kimondta, rájött, milyen udvariatlan volt, de Loial inkább bűntudatosan válaszolt, mintsem sértetten.
– Kilencven éves – bökte ki az ogier kelletlenül. – Már csak tíz év, és felszólalhatok a Tönkben. Azt hiszem, a Véneknek engedniük kellett volna, hogy már most felszólaljak, elvégre is azt tárgyalták, hogy eljöhetek-e vagy sem. De hát ők mindig aggodalmaskodnak, akárkiről van szó, akármennyi idős, ha Kívülre akar menni. Azért, mert ti emberek olyan meggondolatlanok vagytok, olyan kiszámíthatatlanok. – Pislogni kezdett, majd kurta meghajlás után így szólt: – Kérlek, bocsáss meg. Nem lett volna szabad ezt mondanom. De hát tényleg mindig harcoltok, még akkor is, ha nincs is rá semmi szükség.

– Amikor ennek vége, Loial, te megmutatod nekem a steddingedet, én pedig Emondmezőt neked. De semmi Átjárók. Gyalog megyünk, vagy lovon, még ha az egész nyár rámegy is.
– Gondolod, hogy valaha is vége lesz, Rand?
Homlokráncolva nézett az ogierre.
– Azt mondtad, két napa alatt Fal Darában leszünk.
– Nem az Átjáróknak, Rand. Az egésznek. – Loial a válla fölött hátranézett az aes sedai-ra. Az éppen Lan oldalán lovagolt; halkan beszélgettek. – Miből gondolod, hogy valaha is vége lesz?

– Ne engedd, hogy a Kürt elragadjon, Rand – jegyezte meg Agelmar. – Könnyen rátelepedhet az ember gondolataira, ezt tapasztalatból tudom. De nem ez a helyes út. Egy férfi a kötelességét teljesítse, ne a dicsőséget keresse. Ahogy lesz, úgy lesz. Ha Valere Kürtjének az a sorsa, hogy a Fény oldalán szólaltassák meg, akkor úgy is lesz.

Rand megállította Vöröst, és már majdnem megkérdezte, mit akar, de volt az ogier viselkedésében valami, ami elnémította. Mintha Loial maga sem tudná, mire készül. Miután egy darabig csak bámulta a fát, Loial a törzsre tette a kezét, és mély, lágy hangon, énekelni kezdett.