Rand al'Thor személy

Lannak, már mielőtt a Myrddraal megmozdult volna, kezében volt a kardja.
– Maradjatok mellettem! – kiáltotta, azzal a trallokok felé viharzott a lejtőn Mandarbbal. – A Hét Toronyért! – üvöltötte.
Rand nagyot nyelt, aztán megsarkantyúzta a szürkéjét. Az egész csapat az őrző után zúdult. Egyszer csak, hogy-hogy nem, azon kapta magát, hogy a kezébe került Tam kardja. Lan csatakiáltása hallatán az ő torkából is előtört egy, a sajátja:
– Manetheren! Manetheren!
Perrin is átvette:
– Manetheren! Manetheren!
Mat viszont azt kiáltotta:
– Carai an Caldazar! Carai an Ellisande! Al Ellisande!

– És maga ezt a helyet választotta menedéknek? – hitetlenkedett Rand. – Akkor már nagyobb biztonságban lennénk kint, miközben előlük menekülünk.
– Ha nem csavarogtatok volna el – válaszolta türelmesen Moiraine –, most tudnátok, hogy védőkört húztam a ház köré. A Myrddraalok észre sem vennék, mert másfajta gonosz megállítására szolgál, de az, ami Shadar Logothban lakik, nem lépi át, sőt, még csak a közelébe sem jön. Reggel aztán nyugodtan elindulhatunk. Ezek a dolgok nem bírják a napfényt. Olyankor a föld mélyén rejtőznek.

Moiraine lemászott Aldiebről. Nyugodt mozdulatokkal elővett valamit a zsebéből. Széthajtogatta. Rand egy pillanatra sötét elefántcsontot pillantott meg. Az angreal. Az angreallal az egyik, a botjával a másik kezében az aes sedai szembefordult a rohamozó trallokokkal, az Enyészek fekete kardjaival, és megvetette a lábát. Aztán a magasba emelte a botot, majd a földbe szúrta.

– Maga… követte a nyomainkat?! – tört ki Lan. Rand most látta először igazán meglepettnek. – Úgy látom, kezdek hanyag lenni.
– Nagyon kevés nyomot hagytak maguk után, de én tudok olyan jól nyomot követni, mint bármelyik folyóközi férfi, talán az egy Tam al'Thor kivételével. – Némi habozás után hozzátette: – Apám egészen a haláláig mindig magával vitt vadászni, mindent megtanított nekem, amit a fiainak szeretett volna, ha legalább egy is születik. – Kihívóan nézett Lanra, de az elismerően bólintott.

– Bayle Domonnal lehet tárgyalni. Nem lesznek átdobva a korláton, ha nem muszáj. Nézze. Látom, az egyik tanítványának van egy kardja. Nekem éppen szükségem lenne egy jó kardra, és amilyen jólelkű fickó vagyok, egészen Fehérhídig elviszem érette magukat.
Thom már nyitotta volna a száját, de Rand gyorsan közbevágott.
– Nem! – Tam nem azért adta neki, hogy eladja. Végigfuttatta a kezét a markolaton, kitapintotta a bronz gémet. Amíg ez nála volt, legalább egy kicsit úgy érezhette, mintha Tam is vele lenne.

– Ha olyan régen volt – így Rand –, talán nem is emlékezik már rá senki.
Gill mester a fejét rázta.
– Gareth Bryne a Királynő Gárdája kapitánytábornoka. Annak idején épp ő vezette, személyesen, azokat a gárdistákat, akiket Morgase Thomért küldött, hogy verjék láncra. Kétlem, hogy valaha is elfelejtené, hogy üres kézzel volt kénytelen visszatérni, és csak akkor tudta meg, hogy Thom közben ráadásul visszatért a palotába, és újra el is ment. A királynő pedig soha, semmit nem felejt el. Tulajdonképpen tudtok egy nőt is, aki igen? De hogy Morgase milyen dührohamot kapott! Esküszöm, az egész város egy hónapon át lábujjhegyen járt és suttogott. És bőven van még szolgálatban gárdista, aki emlékezhet. Nem, legjobb, ha a Thommal kötött barátságotokat is épp olyan titokban tartjátok, mint hogy van egy aes sedai ismerősötök.