Raistlin Majere személy

– Te is, lovag – nyújtotta ki a kezét Caramon.
Sturm összeráncolta a szemöldökét. Ősi, kétkezi kardja és annak hüvelye volt az egyetlen öröksége, amit atyja, Solamnia jeles lovagja hagyott rá, miután száműzetésbe küldte feleségét és kisfiát, majd eltűnt. Lassú mozdulattal oldotta ki övét és nyújtotta át a fegyvert Caramonnak.
A jólelkű harcos látva a lovag aggodálmát, hogy megnyugtassa, így szólt: – Vigyázok rá, Sturm, akár a sajátomra, jól tudod.
– Tudom – mosolygott vissza rá Sturm szomorúan, majd fölnézett a lépcsőn álló Raistlinre. – Különben ott van Catyrpelius, a hatalmas féreg is, hogy vigyázzon rá. Nem igaz, varázsló?
Raistlin meglepődött annak a régi esetnek a fölemlítésén, amikor egyszer, a fölégetett Vigaszban pár hobgoblinnal elhitette, hogy Sturm kardján varázslat ül. Eddig ez volt a legnagyobb elismerés, amiben a lovag a mágust részesítette, amire Raistlin kurta mosollyal válaszolt.
– Igen – mondta halkan –, a Féreg mindig ott van, ne félj hát, lovag, a fegyvered éppoly biztonságban van, mint azok élete, akiket a gondjainkra bíztatok… mármint ha egyáltalán bárki is biztonságban lehet itt. Isten veletek, barátaim – monda már szinte suttogva és különös, homokóra-szeme fölragyogott. – E búcsúzás hosszú időre szól… néhányan nem is találkozunk már többé ezen a világon! – ezzel meghajolt, összefogta vörös köpönyegét és megindult a lépcsőn fölfelé.

– Egy kicsit boldog voltam – suttogta maga elé. – Különös, de nem sokszor fordult elő életemben, hogy ezt elmondhattam magamról. Gyerekkoromban soha, és az elmúlt néhány évben sem, mióta megtörték a testemet és megátkoztak ezekkel a szemekkel. Különben, nem is vártam az élettől boldogságot. Milyen semmiség az a varázstudományomhoz képest! Mégis… mégis, ez az utóbbi pár hét a béke időszaka volt számomra. Boldog hetek voltak. Nem is remélem, hogy még visszatérnek.

– Együtt voltam egy gyönyörű nővel, és nem is emlékszem rá. Úgy látszik, ilyen az én szerencsém – mondta gúnyosan Raistlin.
– Hát, nem egészen így történt. Neki kell elmondania neked. Kedvelni fogod őt, nagybátyám – folytatta lelkesen Palin. – Igazán elbűvölő. Kedves és nagyon, nagyon gyönyörű.
– Ami mindennél jobban bizonyítja, hogy nem az én lányom. – morogta Raistlin.