Raffaello Sanzio személy

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame
David Weiss: A velencei
Dean R. Koontz: Rejtekhely
Rita A. Scotti: Az elveszett Mona Lisa
Herczeg Ferenc: Az élet kapuja
Jurij Scserbak: Karantén
Bernard le Bovier de Fontenelle: Holtak párbeszéde

Idézetek

Amapola P>!

Leonardo fénye halálával megkopott. Akármilyen nehéz is ma elhinni, a médiasztárként ünnepelt művészt és munkáit éveken át elhanyagolták. Életében Leonardót óriásnak tartották, aki úgy festett, „hogy minden derék művésznek remegnie és félnie kell, bárki legyen is az illető”. De nem hagyott hátra olyan Da Vinci-mesterművet, hogy lenyűgözze vele az Európát bejáró utazókat. Sem Sixtus-kápolnabeli mennyezetfreskót, sem isteni Dávidot, mint Michelangelo. Freskókkal teli termeket sem, mint Raffaello. Vagy pompás bazilikákat, mint Bramante. Leonardo legnagyobb munkái Az utolsó vacsora-freskó, amely lemállik a milánói Santa Maria della Grazie ebédlőjének faláról, és a befejezetlen Anghiari csata, amely elveszett, amikor Vasari felújította a firenzei Palazzo Vecchiót. Az a néhány festmény, amelyet befejezett, magángyűjteményekbe került, és a rendkívüli jegyzeteket hátrahagyó Da Vinci, az empirista, mérnök és természettudós, a 19. századig ismeretlen Leonardo maradt.

168. oldal

1 hozzászólás
nagy_csilla>!

De mikor nősülsz már meg, mikor rendezed az életkörülményeidet?
Vállat vontam. Mit mondhattam volna? Azt, hogy művész vagyok, és a legtöbb festő, akit nagyra tartok, Giorgione, Leonardo, Michelangelo, Raffaello, egy sem házasodott meg? Aztán megláttam anyám esdeklő tekintetét, és igyekeztem megnyugtatni:
– Gondolok rá, anyám. Ha megtalálom az igazit.
– Sose lesz meg az igazi, csak ha akarod, hogy meglegyen.

David Weiss: A velencei Tiziano élete

Lélle P>!

Sztratón: Tyrusban járva épp egy véres rabszolgalázadás kellős közepébe csöppentem. A csőcselék válogatás nélkül gyilkolta az urait, de az egyik rabszolgámban volt annyi emberség, hogy megkímélje az életemet, így el tudtam menekülni a többiek dühe elől. A lárma elcsitulása után a győztes söpredék királyválasztásra készült, mégpedig a saját soraiból. A nagy eszükkel kitalálták, hogy az lesz a király, aki egy meghatározott napon elsőként pillantja meg a felkelő nap sugarát. Egy tágas mezőn gyülekezve valamennyien kelet felé fordulva lesték a napfelkeltét, kivéve az én szolgámat, aki a tanácsomat megfogadva, arccal nyugatnak várt. Képzelheti, hogy mekkora bolondnak nézték. A dolognak az lett a vége, hogy miközben a többiek még mindig a keleti eget bámulták, az én háttal álló szolgámnak sikerült megpillantania a nyugati irányban álló torony kupoláján felcsillanó napsugarat. Találékony bölcsességén ámuldozva leborultak előtte, ő azonban szerényen félreállt, mondván, hogy mindent nekem köszönhet. Summa summarum, az istenek akaratából én lettem a királyuk.
Raffaello: Úgy látom, e tanács igencsak nagy hasznot hajtott magának, de annyira azért mégsem találom csodálnivalónak.
Sztratón: Ugyan már! Az itteni bölcselők mind egyetértenek abban, hogy a szolgámnak kifejezetten gyakorlatias tanácsot adtam. Az igazság megragadásának előfeltétele ugyanis, hogy hátat fordítsunk a többségi véleményeknek. Az egészséges közvélemény, mint főszabály csak akkor érvényesülhet, ha ellenvéleménnyel ütközik.

97-98. oldal, Második fejezet, XI. párbeszéd - Sztratón és Raffaello (Pont, 2016)

BakosJuci>!

Tamás felismerte a társaságban az urbinói Rafaelt.
– A legszerencsésebb ember, aki valaha született – mondta Hannibal. – Alig harminc esztendős és már világhírű mester. A maga palotájában lakik, és Róma hercegnői büszkék rá, ha hírbe keverednek vele… És megfoghatatlan, hogy nincs egy ellensége, még a festők sem irigykednek rá… A szentatya is, a zord Rovere Julius, úgy beszél vele, mint a legkedvesebbik fiával… Kell valami talizmánjának lennie, amely feléje vonzza az emberek szeretetét.
A „legszerencsésebb ember” egy férfival beszélgetett, akinek olyan gyönyörű feje volt, mint egy szelíd és kissé mélabús oroszlánnak.
– Lionardo da Vinci – magyarázta Hannibal. – Olyan festő, akit Rafael nagyobbnak tart magánál is. De nehezen dolgozik, keveset fest…
– És Michelangelo… ő nincs itt? – kérdezte Tamás.
Hannibal a fejét rázta.
– Nem társas ember. Rafael ellentétje: őt senki sem szereti, tőle inkább félnek. Most biztosan a műtermében van, és a homlokára erősített gyertya fénye mellett faragja a követ…
Vico Hannibal még néhány nevet említett: Sangallo, Peruzzi, Sansovino, Piombo, Bramante – nevek, amelyeket ötszáz év múlva is ismerni fognak.

Lexen >!

Attól, hogy valaki nem ért egy másik művészethez, még lehet lángész. Nem azt hitte-e Moliére is, hogy fölöttébb megtiszteli Raffaellót és Michelangelót, korunk Mignard-jai-nak titulálva őket?

166. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Michelangelo Buonarroti · Molière · Raffaello Sanzio
darkfenriz>!

Helga Donner a műszerekkel teli szekrények mellett állt, Jonas balján, a műtőasztal felett elhelyezett halogénégőkből érkező fény félárnyékában. Nagyszerű nővér volt. Széles arca és robusztus alakja leginkább egy szteroidokkal telített szovjet súlylökő nőre emlékeztette a szemlélőt, de a szeme és a kezei Raffaello leggyengédebb Madonnájáé voltak.

52. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Raffaello Sanzio · súlylökő · szovjet
Carmilla >!

Én az élet utánozhatatlan jelensége vagyok! A zsenik háromötöd része – elsőszülött! Ezt jegyezd meg! És én elsőszülött fiú vagyok a családban. Első! És utolsó. Raffaello, Molière, Dante, Buffon, Goethe… ez a hogy is… Heine… Geine, ahogy nálunk mondják… Byron, Schopenhauer… Rossini! Bizony.

41. oldal