Radics Béla személy
Radics Béla (Budapest, 1946. február 6. – Budapest, 1982. október 18.) rockzenész, gitáros, énekes, a magyar rockzene legendás és nagy hatású alakja.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Radics_B%C3%A9la_(git%C3%A1ros)
Idézetek
Ebben az időben a Kapitánynak még dobozos Ecko gitárja volt, olasz gyártmány. Ezt cserélte el később a legendás Gibsonra. Egyszer a Danuviában együtt játszottunk a Geminivel, s a gitárosnál látta meg a Kapitány a Gibsont. Egy olyan gitárt, amilyenre mindig vágyott, amilyen éppen akkor Eric Claptonnak is volt. Szerencsére a geminis nem tudta mit tart a kezében, Duan Eddy stílusban pötyögött rajta. A Kapitány fölajánlotta, hogy cseréljék el a gitárjaikat, még rá is fizet ötezer forintot. A srác belement, a Kapitány pedig repesett a boldogságtól.
Vegyük az embert: olyan haja, kiállása, olyan fazonja volt, hogy lefogott egy kvintet, körülnézett és látszott, hogy ő „A Gitáros” a színpadon. Volt egy csomó gitáros, de úgy néztek ki, mint egy könyvelő, mint egy portás stb. Radics Béla, az angyalföldi gyerek pedig úgy nézett ki, mint egy angol gitáros.
203. oldal
Schuster Lóránt: Kaptafa 86% Kocsmai beszélgetések Rozsonits Tamással
Ha az ember hallotta Radics Bélát gitározni, akkor az olyan volt, mintha Jimi Hendrix játszott volna. Ám ha ránéztünk, láttunk egy lógó, zsíros hajú, bajuszos, kövér magyar alkoholistát, aki megint csak elég fiatalon belehalt ebbe a történetbe.
135. oldal (Studium Plusz, 2011)
Zacher Gábor – Karizs Tamás: A Zacher 89% Mindennapi mérgeink
Még azt is megengedhette magának, hogy változtassa a kártyaszabályokat. Mindig úgy, ahogy neki jó volt. Egyébként a kártya hozott bennünket közelebb egymáshoz. Én tanítottam meg pókerezni, a sok snapszli meg makaó után. Akkor az egyik haverjánál, a Pubinál csöveztem, éppen nem volt hol laknom. Ő minden este átment a Kapitányhoz egy pakli cinkelt kártyával. Azt hiszem mindenki csalt, de csak az ő trükkjeiket ismertem. Kénytelen volt elárulni, mert együtt laktunk. Láttam, ahogy gyakorolt.
A pókertől a Kapitány teljesen lázba jött. – „Figyeld meg sokat fogunk nyerni!” – mondta. Egyszer volt egy parti, ahol összevariáltam egy royalflöst. Négy ász meg egy jolly. Amikor összeállt éppen háromszáz forint volt a bankban. Elkezdtem licitálni fölfelé. Szép lassan mindenkinek elfogyott a pénze, a Kapitány már három buli gázsiját is rárakta előre. Volt mellettem egy benzinkutas is, ami azért fontos, mert akkoriban az volt a legvastagabb szakma. Adott kölcsönt a Kapitánynak és még duplázott is. Nálam is volt vagy hétezer. Harmincezer feküdt középen, amikor megütöttem a bankot. A benzinkutas fölnyögött. Odament a csaphoz és a fejére engedte a vizet. Összemarkoltam a pénzt és kirohantam a konyhából. Egy hónapig még koncertekre se jártam. De a Kapitány tisztelte a teljesítményt és szó nélkül visszafogadott.
Csütörtök este volt, hetente egyszer ezen a napon futott ki a Vigadó téri kikötőből a Táncsics nevű hajó, fedélzetén az új magyar sztárzenekarral, a Taurusszal. Ezeken a napokon a Táncsics zsúfolásig megtelt. A közönség imádta a dalokat, de a rajongók kemény magja elsősorban a gitárkirály, Radics Béla játékára volt kíváncsi.
48. fejezet
De térjünk vissza Radics Bélához, a példaképhez. Mert az volt és ma is az. De vajon megérdemelten? A válasz sajnos kegyetlen. Mert mit is várunk el egy példaképtől, egy hőstől? Gyermekkorunk regényeiben kizárólag hibátlan főszereplőkről olvashattunk. Az egri csillagok, A tizenötéves kapitány, a Némo kapitány, a Grant kapitány gyermekei című kötetek csupa-csupa olyan személyiséget vonultattak fel, akik minden tekintetben kiállták a próbákat, megállták a helyüket. Ezek egyike sem sorozatgyilkos, karatebajnok, testkultúrás óriás volt, hanem ésszel gondolkodó, és a sors – valójában az író – által reá osztott felelősséggel gondolkodó ifjú.
339. oldal
→ |
---|
A XIII. kerületi anyakönyvvezető el akart menekülni a Balzac utcából. Összecsődült a korabeli rockervilág java. Már az kész botrány volt, hogy Wágner helyett Hey Joe ment. Eszelős alakok tették tiszteletüket. Például a vízvezetékszerelő, aki éppen megcsinálta a Kapitány csapját. Ki lett adva neki, hogy munkásruhában, szerszámokkal meg csövekkel együtt kell jönnie. A legröhejesebb a dologban, hogy azóta belőle is zenész lett. Kitalálta a magyar romantikus rockot. New romantic vagy mi a franc. Na kapna érte a Kapitánytól! Jöttek mindenféle emberek és hozták az ajándékokat. A felét legalább otthonról lopták. Távcső, kiszuperált vadászpuska, bőrdzseki, meg amit akarsz. Az esküvő után a Kapitány mind eladta nekem.
Mielőtt bementek volna a terembe, ERBÉ Kapitány ránézett a csajra és megkérdezte: – „Na te büdös kurva elvegyelek?”
72. oldal
Radics Béla tragédiája az volt, hogy miután – igaz, megkésve – elfogadta, hogy a számára nagy sikereket hozó „koppintós korszaknak” vége (hisz akkoriban senki sem tudott úgy játszani Jimi Hendrixet, mint ő), és a Taurusszal saját számokat kezdett készíteni, bebizonyosodott, hogy a munkásállamban épp külvárosi munkásnak lenni a legnehezebb. Ez a munkásállam korántsem azonos a Bernáth Aurél festette, a Kádár-korszak vizuális politikai allegóriájaként kezelhető, a társadalmi egyenlőtlenségeket kiküszöbölő és az igazságosság világát vizionáló seccóval, melynek címe történetesen szintén Munkásállam volt. Az untig a munkásosztályra hivatkozó rendszerben élők alaptapasztalata az anómia volt, nevezetesen, hogy a hivatalosan kommunikált és a mindennapokban tapasztalt világ értékrendszere között óriási szakadék tátong. Ez nemcsak Radics, hanem sok hozzá hasonló zenész számára is meghatározó élmény volt; korántsem csoda, hogy sokan a rendszer keretein kívül, az ideig-óráig vigaszként működő, elképzelt occidentalizmusban (Radics számára ez a "brit szellem"), vagy nemegyszer a deviáns életformákban kerestek menedéket. Amikor pedig a mindennapok „dzsungasága” felett érzett keserűségen már a „brit szellem”, a rockzene szabadsága és ereje sem segített, még mindig ott voltak a mesterséges mennyországba röpítő szerek, amelyek 1982. október 18.-án Radics Béla halálát okozták.
121-122. oldal, K. Horváth Zsolt: Brit szellem és külvárosi dzsungaság (Rózsavölgyi és Társa, 2015)
Ignácz Ádám (szerk.): Műfajok, stílusok, szubkultúrák Tanulmányok a magyar populáris zenéről
Sajogtak az ujjaim, és énekeltem a Felkelő nap házát, meg olyan mosolygós arcot vágtam hozzá, mintha nem fájnának egyáltalán az ujjaim. Persze nem tudtam a szövegét, mert nem tudtam angolul, csak hogy rájzing szan, meg in nyúorlinsz, ezt. A haverom meg mondta, hogy ezen aztán ne szarozzak, csak énekeljem olyan angolosan, hogy vaájdemájdö nyúorlinsz, fájójdörájzing szan. Mert – mondta a haverom – a Radics Béla is így csinálja az Ifiparkban. Az se tud egy rohadt szót se angolul, mégis úgy játssza a Voodoo Chile-t, mint egy isten. A csajoknak kidagad a nyakerük, annyira visítanak, mikor a Béla a fogával nyomja le a nagyszólót. Tökmindegy – mondta a haverom –, hogy mi a szöveg, mert úgyis mindenki azt érti alatta, amit kell. Tisztára a lélek számít.
87. oldal-88.
Budai kocsmák
(részlet)
És virágdiszbe öltözött
Olcsó leanderek között,
Miként elzüllött philoméla,
Dolgozik holmi muzsikán
Egy elszánt, cincogó cigány,
Ki távolról sem Radics Béla.
172. oldal (Nyugat, 1913)