!

Priamosz személy

Homérosz: Iliász
Giacomo Leopardi: Rövid erkölcsi írások
Marcus Valerius Martialis: Válogatott epigrammák
Polübiosz: Polübiosz történeti könyvei I-II.
David Gemmell – Stella Gemmell: Trója – Királyok bukása

Idézetek

>!
Sli SP

(…) kétségbe vonta, hogy amikor egy boldogtalan ember saját bajairól beszél, nagyobb együttérzést, ill. nagyobb odafigyelést kelt azokban, akiket hasonló bajok gyötörnek. Mi több, amint meghallják panaszkodásodat, vagy bármi más módon értesülnek nehéz helyzetedről, alig várják, hogy előhozakodhassanak saját bajaikkal, amelyek ugyebár sokkal súlyosabbak a tieidnél. Úgyhogy nem ritka, hogy amikor leginkább azt hinnéd, mélyen megrendültek gondjaid hallatára, akkor hirtelen félbeszakítanak és saját életükkel hozakodnak elő, mindenképp meg akarván győzni téged róla, hogy az övéké sokkal elviselhetetlenebb, mint a tiéd. Azt is mondta, ilyenkor rendszerint hasonló helyzet áll elő, mint ami az Íliászban olvasható Akhileuszról, midőn Priamosz sírva-könyörögve a lábaihoz borult: ti. amikor az abbahagyta, akkor meg Akhileusz fakadt sírásra, nem a másik bajai, hanem saját szerencsétlensége miatt, eszébe jutván apja és megölt barátja. Majd hozzátette: igencsak jót szokott tenni az együttérzésnek, ha valaki már átélte azokat a bajokat, melyek a másik embert sújtják, de azzal a megszorítással, hogy az illető éppen akkor nem kényszerül az említett bajok elviselésére.

125. oldal, Filippo Ottonieri emlékezetes mondásai (Eötvös József, 1998)

>!
Sli SP

hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem.

124. oldal, VII. ének - Hektór és Aiász párviadala / A holtak összeszedése (Európa, 2005)

Kapcsolódó szócikkek: Hektór · lélek · Priamosz · Zeusz / Jupiter
1 hozzászólás
>!
Sli SP

                                Holnap

Holnap, mondogatod, holnap fogsz, Postumus, élni.
    Mondd, ez a holnap ide, Postumusom, mikor ér?
Mennyire messzi e nap, hol van, honnan tör előre?
    Perzsa vagy örmény föld rejti magába netán?
Holnapod oly vén, hogy Priamus, Nestor sem idősebb.
    Mondd, ez a holnap ugyan hány aranyért vehető?
Élsz holnap? Ha ma élsz is, Postumusom, lemaradtál:
    Az bölcs, Postumusom, már aki tegnap is élt.

61. oldal (Magyar Könyvklub, 2001)

Kapcsolódó szócikkek: élet · holnap · Nesztór · Priamosz
1 hozzászólás
Hirdetés
>!
mazsolafa

Priamosz király szerint egy győzelmi felvonuláson nincs helye a nyomorékoknak és a csonkáknak. „Az istenekre, fiú, senki sem akarja látni a háború valódi arcát! Magas, erős, jóvágású és feltűnő hősöket akarnak látni.” A megjegyzés nem azért bőszítette Hektórt, mert nyers volt és hálátlan, hanem azért, mert igaz volt.

32. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Priamosz
>!
Sli SP

Scipio hirtelen felém fordult,* megfogta a karomat és így szólt: „Dicső pillanat ez, Polübioszom! De az a balsejtelem gyötör, hogy egy napon majd az én hazámra is ugyanezt az ítéletet mondják ki.” Nehéz lenne államférfihoz jobban illő és mélyebb kijelentést idézni. Hiszen aki a legnagyobb diadal és az ellenfél tragédiájának pillanatában képes a saját helyzetével és a körülmények esetleges forgandóságával szembenézni, illetve általában a szerencse időszakában Tükhé forgandóságára gondolni, az nagy és rettenthetetlen férfiú, azaz olyan ember, aki megérdemli, hogy megőrizzük emlékezetünkben.
Amint a város a lángok martalékává vált, Scipio könnyekben tört ki és hosszasan állt ott, töprengve a városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, mely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ilionnal, az asszír, a méd és a perzsa birodalommal, és nemrég az oly virágzó Makedóniával is. Majd akár szándékosan, akár véletlenül a következő sort kezdte szavalni:

             Eljön a nap, mikoron megszentelt Ílion elvész
             és Priamosz, meg népe a jógerelyes Priamosznak.

És mikor Polübiosz, aki a nevelője volt, nyíltan megkérdezte tőle, mit ért ezalatt, nem titkolózott, hanem nyíltan a hazáját, Rómát nevezte meg, mivel az emberi sors forgandóságát látva, féltette azt. […] Én saját magam jegyeztem fel a szavait.

* Scipio és Polübiosz egy dombtetőről nézik, amint Karthágó óvárosa elhamvad a tűzben, miközben a római katonák összegyűjtik a zsákmányt és a foglyokat.

456. oldal, II. kötet - Harmincnyolcadik könyv (Attraktor, 2002)