Poszeidón / Neptunus személy

Anyám nyitott ajtót, és leesett az álla.
Az ajtóban apám állt. Bermudanadrágot, hawaii pólót és strandpapucsot viselt, mint általában. Fekete szakállát gondosan megnyírta, tengerzöld szeme csillogott. Szakadt, horgászcsalis mintájú sapkáján egy felirat állt: „NEPTUN HORGÁSZSZERENCSE SAPKÁJA”.
– Posz… – mondta ki majdnem a nevét anyám. Tetőtől talpig elvörösödött. – Ööö… Szia…
– Szia Sally! Szebb vagy, mint valaha. Bejöhetek?
Anyám felnyöszögött, amit igennek és nemnek egyaránt lehetett érteni, de Poszeidón az előbbinek értelmezte, és belépett.
Paul hol rám, hol az anyámra pislogott, megpróbálta leolvasni az arckifejezésünkről, ki lehet a látogató.
Végül előrelépett:
– Üdvözlöm, Paul Felfújt vagyok!
– Mint egy gömbhal? – kérdezte felhúzott szemöldökkel apám, miközben kezet rázott.
– Nem. Egyszerűen csak Felfújt, mint a kiflifelfújt.
– Kár, szeretem a gömbhalakat. Én Poszeidón vagyok.
– Jó hallottam? Poszeidón? Milyen érdekes név!
– Igen, nekem is tetszik. Van több nevem is, de ez a kedvencem.
– Mint a tengeristennek.
– Igen, szinte pontosan úgy.
– Nos – szakította félbe a társalgást anyám –, nagyon örülünk, hogy beugrottál. Paul, ő Percy édesapja.
– Á, vagy úgy! – bólintott Paul, de valahogy nem tudott szívből örülni a találkozásnak.
Poszeidón rám mosolygott:
– Itt van az én gyermekem. És Tyson is! Szia, fiam!
– Apuci! – rohant oda hozzá Tyson, és úgy megölelgette, hogy Poszeidón fejéről majdnem leesett a horgászsapka.
Paulnak leesett az álla.
– Tyson is?!
– Nem tőlem van! – védekezett anyám. – Hosszú történet!

Most már ismeritek annyira az olimposzi isteneket, hogy magatoktól is kitaláljátok, mi történt, amikor Aphrodité megjelent előttük.
A nők első gondolata ez volt: Utálom.
A férfiak kis híján hasra estek a nyelvükben, és minden erejükkel azon voltak, hogy ne nyáladdzanak.
– Megtisztelnél, ha hozzám jönnél feleségül – mondta Apollón, a költészet és az íjászat istene.
– Nem, hozzám gyere! – szólt közbe Árész, a háború istene.
– Nem, hozzám! – kiáltotta Poszeidón.
– Te már nős vagy! – pirított rá Zeusz. – Gyere inkább hozzám!
– Te is nős vagy! – méltatlankodott Héra. – Én vagyok a feleséged!
– A csudába! – füstölgött Zeusz. – Akarom mondani, hát persze, életem.

Nos, Thália alig tizenkét évesen fenyőfává változott, és ami engem illet, azon iparkodtam, hogy Poszeidón egy darabig még ne változtasson semmivé. Látva haldoklásom, talán planktont varázsolna belőlem, vagy lebegő moszatot.

– Anyád királynő az asszonyok között – mondta Poszeidón vágyódón. – Ezer évekig nem találkoztam anyádhoz fogható halandó nővel. Mégis… sajnálom, hogy megszülettél, gyermekem. A hősök sorsát mértem rád, és a hősök sorsa sosem boldog. Mindig tragikus.
Igyekeztem nem megsértődni. Végre itt áll előttem a tulajdon apám, és ennek örömére közli velem, mennyire sajnálja, hogy megszülettem.
– Én ezt nem bánom, Apa.
– Most még talán nem – felelte. – Még nem. De részemről megbocsáthatatlan vétek volt.
– Akkor megyek is. – Sután meghajoltam. – Nem zavarlak többé. Ötlépésnyire voltam, amikor utánam szólt.
– Percy! Megfordultam.
Más volt a tekintete… óriási büszkeség sugárzott belőle.
– Megálltad a helyed, Percy. Ne értsd félre az előbbi szavaim! Akármit is teszel, tudd, hogy az én fiam vagy. A Tenger Istenének fia.