Pósa Richárd (Ricsi) személy

    Virág bealudt a hányinger-csillapítótól, Ricsi zenét hallgatott, Andris és Robi PSP-ztek, Jacques Gáborral barkochbázott, Kinga lehunyt szemmel meditált, a két lájkmen mobillal Facebookozott, Zsolti pedig németül tanult. Mármint elhozott egy kezdő német könyvet, mondván, „Bécsbe megyünk”, és abból olvasott fel mondatokat, Máday legnagyobb örömére.
     – Was kostet das zimmer (sic!)? – kérdezte.
     – Nagy Zsolt, utoljára mondom, hogy fejezd be! – üvöltötte el magát Máday. – Te sose fáradsz el?
     – Nein – vigyorgott Zsolti, én meg a tenyerembe temettem az arcom, és csak úgy rázott a nevetés.
     – Hogy állunk? – kérdezte Cortez, miközben kinyomta a zenelejátszóját.
     – Még mindig azt az egy mondatot ismételgeti – vázoltam fel az elmúlt fél óra eseményeit.
     – Máday?
     – Kikészült.
     – Klassz – bólintott, aztán felém nyújtotta a fél fülhallgatóját, és visszakapcsolta a zenét, én meg a vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Amikor megfogta a kezem, csukott szemmel elmosolyodtam, és mélyen beszívtam az illatát. Így utaztunk mi. A többiek, az ofő, Tölgyessy, Máday, Cortez, én és a lepkéim. ☺

Igaz barát az, akivel soha nem beszélhettem az érzéseimről, akivel közös a zenei ízlésünk meg szeretünk olvasni, de egyszer sem mondhattam el neki, hogy mit és miért érzek valójában? Vagy Virág az igaz barát, aki egy S.O.S. üzenet elküldése után tíz perc alatt nálam van. Ricsi, aki végigdrukkolta, hogy Cortezzel végre összejöjjünk. Zsolti, akit ha most felhívok, hogy bajban vagyok, zokszó nélkül rohanna, hogy segítsen. Kinga, aki többet segített az elmúlt években, mint bárki, úgy, hogy még csak meg sem kellett köszönnöm. Dave, aki, ha már az eredetiségnél tartunk, kilencedik óta, amióta csak ismerem, totál renitens, egyszerűen más dimenzióban él. Vagy Cortez. Aki órákat vár rám egy könyvesboltban, szó nélkül, csak mert tudja, hogy nekem ez fontos. Aki nem jön át addig, amíg meg nem tanultam mindent. Aki képes megnézni velem a béna, nyálas filmeket, csak hogy ne mindig azt nézzük, amit ő akar. Aki kiáll az ablakba, vállalva minden következményt, hogy mindenki előtt bejelentse, a barátnője vagyok és szeret. Ők a legfontosabbak számomra, és ma úgy jöttem el tőlük, hogy senkitől nem köszöntem el. Arnold miatt. Aki vérig sértett, letámadott, megbántott, és olyan dolgokat vágott a fejemhez, ami őt zavarja, nekem pedig a boldogságomat jelenti.

     – Pszt, Ren – sziszegte Ricsi.
     – Igen? – emeltem fel a fejem, és kérdőn néztem felé.
     – Van töripuskád?
     – Nincs, tanultam.
     – Segítesz?
     – Persze. Mit nem tudsz?
     – Miből írunk? – kérdezett vissza.
     – Szerinted?
     – Töriból, nem? – folyt bele a beszélgetésbe Virág.
     – Ja, odáig én is eljutottam – biccentett Ricsi.
     – Na jó, sürgősen írjatok ki pár évszámot – dobtam át Virág padjára a füzetem.
     – Köki – bólintott. – Ööö, izé – tette hozzá. – Kábé hol tartunk?
     – Virág! – csóváltam a fejem. – Az utolsó oldal.
     – De az üres – csodálkozott.
     – Mármint az utolsó teleírt oldal – sóhajtottam.
     – Úúú, megvan.

     – Renáta, pontosan hogy történt a mai fakultációdon kapott igazolatlan óra?
     – Parappapappa, „ I'm lovin' it” – énekelte Zsolti.
     – Micsodaaa? Te mekizni mentél földrajz fakt helyett? – hüledezett, és kábé úgy éreztem magam, mint egy eltaposásra ítélt bogár.
     – Hát. Izé. Igen.
     – Hogy képzeled? Ez egy iskola. Most kezdesz el zülleni, a végén?
     – Ja, Ren télleg zülleni kezdett. Kapott egy igazolatlant, mert reggelizett. Szerintem le kéne csukni, mert veszélyes a társadalmunkra – röhögött Ricsi, és ezt a beszólást a többiek is nagyon viccesnek találták.

    […] fájdalmas sóhajjal újra rohanni kezdtem.
    A vizes gumitalp csúszott a betonon, a beázott cipőm slattyogó hangot adott, egyébként meg bőrig áztam mindenem tiszta víz volt. A hajam vizesen tapadt a homlokomra, az ujjaim ragadtak az esőtől, a dzsekim meg a hátamra ragadt. Úgy érkeztem meg Zsoltiék házához, mint egy félőrült. Vagy inkább teljes. Benyomtam a kaput (ilyenkor sosem zárják, mivel péntek este úgyis átjáróház van), és egyenesen a garázshoz futottam. Ahogy beléptem az ajtón, mindenki ledöbbent. Én is, mert nem számítottam rá, hogy ott találok valakit, és a többiek is, mert ők meg nem számítottak rám. Cortez felpattant a fotelból, és azonnal hozzám lépett, arcán egyszerre váltakozott az idegesség, aggodalom és a „megölöm Neményit” kifejezés. Megállt előttem, és fürkészve nézett rám, én meg még mindig könnyeztem.
     – Sajnálom – tártam szét a karom – Ne haragudj.
    Cortez elmosolyodott, aztán ügyet sem vetve arra, hogy csurom víz vagyok, szorosan magához ölelt.
     – Jól vagy? – suttogta a fülembe úgy, hogy senki ne hallja.
     – Most már igen – fúrtam bele az arcom a vállába, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.
     – Történt valami? – kérdezte fojtott hangon, ami nála az „überideges” kategóriába tartozott.
     – Megbántott. Ennyi – motyogtam.
     – Azt túléled – simította meg a vizes hajam, aztán hozzátette, hogy „és azt Neményi is”.
    Annyira szorosan öleltem Cortezt, hogy szinte megfojtottam magam, de csak így tudtam erőt gyűjteni ahhoz, hogy a többiekre nézzek. Amikor elengedtük egymást, két kézzel letöröltem az arcom, és körbenéztem. Virág, Ricsi, Kinga, Zsolti, Jacques, Macu, Dave, Gábor, Karcsi, Kata és a két rocker mind a garázsban voltak.
     – Nektek nem volt programotok mára? – kérdeztem csodálkozva.
     – Á, kamu volt – legyintett Ricsi, akinek egy kifújható papírduda lógott a szájában.
     – Hogyhogy?
     – Meglepetésbulid lett volna – mondta Virág szomorúan.
     – De holnap lesz a szülinapom – töröltem meg megint a szemem, mert újra könnyezni kezdtem.
     – Ja, azért akartunk ma meglepetésbulit. Mert arra nem számítasz. Számítottál volna – magyarázta Zsolti.
     – Szerveztetek nekem bulit? – sírtam el magam egy percen belül sokadszorra.
     – Tulajdonképpen én szerveztem – kezdte Dave. – Egy halom ember meg volt hívva, két hete titokban készülünk rá, csak ugye ma délután megjelent Neményi, és ugrott az egész. Úgyhogy lemondtuk az embereket, meg a kaját is. A tortát nem tudtuk, azt Zsák tegnapra megcsinálta, úgyhogy az itt van. De Andris és Robi már beleettek.
     – Miért nem szóltatok? Akkor nem mentem volna el – csóváltam a fejem, őrült lelkiismeret-furdalástól gyötrődve.
     – Meglepetésbuli. Tudod. Meglepetés – magyarázta Cortez.
     – Annyira sajnálom – néztem végig rajtuk könnyes szemmel. – És köszönöm, hogy ilyen rendesek vagytok. – törölgettem az arcom.

– Neményi, te rosszabb vagy, mint a bumeráng. Nem lehet elég messze dobni, visszajössz – mondta Ricsi idegesen.

     – Jól van, ember, de ha úgy van, hogy megint én figyelek Renre, akkor szóljatok időben, mert rágyúrok a franciára – kapcsolódott hozzánk Ricsi is.
     – Nem jöhetsz velem a bölcsészkarra! – feleltem totál hitetlenül.
     – Mer'? Nem mindegy, hogy vegyész vagy bölcsész? Francot érdekli, hogy milyen „ész” leszek. Valamelyik – mondta.
     – Látod, Ricsi. Ez az, ami te biztosan nem lehetsz. Valamilyen „ész” – szólt oda hozzánk Kinga, aki közben Dave iPadjét fogta az ölében, és a blogját írta, aminek heti témája „a bántalmazott nők, akik nem merik elmondani, mi történik velük otthon, a zárt ajtók mögött”.
     – Menj már! – szólt rá Ricsi röhögve. – Lehetek „ész”.
     – Ja. Pen-ész – jutott Zsolti eszébe.