Pósa Richárd (Ricsi) személy

    Utolsó óra után fáradtan mentünk át az olvasókörre. A könyvtárban Kardos közölte, hogy ma Shakespeare leghíresebb szonettjéről fogunk beszélgetni.
     – Ki tudja, melyik az? – kérdezte.
     – A leghíresebb – felelte Zsolti.
     – Nagy Zsolt, ha nem veszed komolyan, akkor ki lehet fáradni. Tessék, Reni!
     – A 75. – mondtam halkan.
     – Bizony. Esetleg felolvasnád a többieknek? Gyere ki nyugodtan – biztatott, én pedig felálltam az első sorból, és zavartan kimentem az asztalhoz. Összetalálkozott a tekintetem Katáéval, aki mosolyogva bólintott, én pedig vettem egy nagy levegőt, és a tanárra néztem.
     – Tessék, itt a könyv – nyújtotta felém Kardos.
     – Köszönöm, de… Tudom kívülről.
    Kardos felvont szemöldökkel biccentett, én pedig megköszörültem a torkom, és kerestem egy biztos pontot, hogy végig azt nézzem, mielőtt belesülnék. Cortez volt az. Természetesen.
     – „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér…” – kezdtem, mire Cortez a tenyerébe fogta telefonját, és a zsebébe süllyesztette.
    Tizennégy sor (természetesen, mivel szonett), mégis többnek tűnt, talán mert én mondtam fel, vagy mert végig Cortez szemébe néztem. Mikor az utolsó sor is elhangzott, hirtelen csönd lett; üresnek és nagyon nagynak hatott a hangom nélkül a tér.
     – Köszönöm szépen, Reni – bólintott büszkén Kardos. Zavartan beletúrtam a hajamba, és visszaültem a helyemre.
     – Hát, ez egész jó volt – ismerte be Zsolti. – Ez a Billy tudott valamit – tette hozzá.
     – Nagy Zsolt, kérhetem, hogy ne becézd Shakespeare-t? Köszönöm – nézett rá unottan Kardos.
     – Melyik volt ez? – kérdezte Dave.
     – A 75. – ismételtem.
     – Köszi, guglizom – húzogatta a mobilja kijelzőjét.
     – Örülök, hogy tetszett. Ki tudja megmondani, miről szólt? – kérdezte Kardos.
     – Egyértelműen a fogyókúráról. Valaki éhes, és kenyeret akar enni – közölte Zsolti.
     – Hülye, az metafora. Mintha azt mondaná: az vagy nekem, mint Dave-nek az iPad… – szólt rá Dave.
     – Ohóóóó! – kapkodta a fejét Kardos. – Felmayer tudja, mi az a metafora?
     – Igen, tudom – felelte büszkén.
     – Nagyszerű. Tehát akkor neked mit mondott ez a szonett? – kérdezte a tanár. Dave összefoglalta, hogy számára mit jelentett, de Ricsi beleszólt, hogy ne vonja bele mindenbe az iPhone-t, mert „Sékszpír” tuti blackberrys lett volna. Ezen Dave felháborodott, úgyhogy a beszélgetés kezdett elmenni kicsit másfelé, Kardos pedig döbbenten hallgatta őket, és úgy döntött, nem szól bele, mert megtörtént az, ami még soha. Az osztályunk balhés tagjai Shakespeare-en vitatkoztak. Whoa.
    Olvasókör végén (a vita úgy zárult, hogy Shakespeare biztosan apple-ös lenne) bevártuk Virágot, aki összefestékezve jött meg a rajzszakkörről.
     – Milyen volt az olvasó? – érdeklődött kedvesen.
     – Zsír. Emó, tanultam valami romantikus cuccot. Elmondom, jól figyelj – kezdte Ricsi.
     – Úúú, de jó – vigyorgott Virág boldogan.
     – „Koldus-szegény királyi gazdagon, szomjan halok.”
     – Ez télleg' szép volt – bólogatott Virág.
     – Ööö… – nevettem el magam. – Ez nem egészen így van. Nem költheted át! – fogtam a fejem.
     – Ren, Sékszpírt idézek, ez már így is durva.
     – Igaz. Csak idéznéd pontosan.
     – „Részeg vagyok és mindig szomjazom.” Ez a vége – szólt közbe Cortez, mire elkerekedett szemmel néztem rá.
     – Honnan tudod? – esett le az állam teljesen.
     – Volt idő, amikor esténként ezt olvastam – mondta halkan.
     – Komolyan? – kaptam a szám elé a kezem, Cortez pedig mélyen a szemembe nézett.
     – Nem. De jól hangzott, mi? – kérdezte, Ricsiből pedig kitört a röhögés.
     – Nagyon vicces – ráztam a fejem nevetve.
     – Most jegyeztem meg, amikor felmondtad – ölelte át a vállam Cortez.

     – Ja, persze – legyintett –, én nem vágom ezeket a dolgokat, de azt mindig tudtam, hogy Neményi beléd van esve. Csak tudod, az a fura, hogy Arnold mindig úgy irányított téged, hogy neki legyen jó. Cortez meg úgy, hogy neked. És most neki rossz, ezért jött. Magasról tesz arra, hogy neked most jó. Full önző. – Érdekes volt Ricsi szempontjából hallani a dolgokat, és mivel ez ritka dolog, csendben figyeltem. Úgy tűnt, elmondta, amit akart, mert harmadszor is meglökte a térdem, és vigyorogva rám nézett. – Van elég barátod, akik jót akarnak neked.
     – Tudom – mosolyodtam el boldogan. – És köszi.
     – Nincs mit. Mindig bírtalak. A házik nélkül is – vallotta be.
     – Ezt jó tudni – nevettem el magam.
     – Ja. Mondjuk, ha megdobnál a matekkal, még ennél is jobban bírnálak.
     – A táskámban.
     – Kösz – pattant fel, és besietett a suliba.

     – Rendben, Cortez tehát francia légitársas… – írta fel a jegyzetfüzetébe, majd felkapta a fejét. – Esetleg Párizsba?
     – Esetleg – bólintott Cortez.
     – Ahogyan Reni? – szaladt fel Haller szemöldöke majdnem a hajáig.
     – Ahogyan Reni – ismételte Cortez.
     – Öhm. Nos… hát…
     – Igen, szerintünk is kúl. Cortez, Reni, Reni francia barátnője és Elton John összeköltöznek – mondta Ricsi.
     – Hülye – szaladt ki a számon. – Nem Elton John. Jean-Luc.
     – Felőlem – dobott hozzám egy tollat.
     – Gyerekek ez pompás – csillant fel az ofő szeme. – Nagyszerű. És Richárd, ha már így felszólaltál. Megtudhatnám a terveidet?
     – Ja. Alapítok egy új bandát. Rocksztár leszek.
     – Értem. És esetleg valami komolyabb?
     – Hé. Az ofő nem hisz a tehetségemben? Csiszolatlan gyémánt vagyok! – hőbörgött Ricsi.
     – Elhiszem, Richárd, azonban örülnék, ha a zenélés mellett egy másik célodról is hallanék.
     – Cuccolok Szhelyre.
     – Mi? – hüledezett Kinga.
     – Szhely? Ez pontosan mit takar? – kérdezte Haller.
     – Szombathely – motyogta Virág elvörösödve.
     – Mi ez, a halhatatlan szerelmek osztálya? – akadt ki Kinga teljesen. – Nektek agyatokra ment a romantika?