pókháló tárgy

Az ember olyan állat, amely az égnek emeli tekintetét, de csak a mennyezet pókhálóit látja.

57. oldal,1894 (Gondolat, 1967)

– Milyen csodálatos a tudomány! – sóhajtott fel Miss Marple. – Az orvosok olyan sokat tehetnek, igaz?
– Mindnyájunknak van egy nagy versenytársunk – felelte dr. Graham. – A Természet. Divatba is jönnek időnként egyes régimódi, jó háziszerek.
– Például a pókháló vágott sebre? – kérdezte Miss Marple. – Gyerekkoromban mindig pókhálót használtunk.
– Nagyon helyesen – mondta dr. Graham.
– És lenmaglisztes keresztkötést vagy kámforolajos bedörzsölést makacs köhögés esetén.
– Ön mindent tud! – jelentette ki dr. Graham nevetve.

A vérző ujját pedig beledugta a nyirkos agyagba. Ha pókháló nincs, az a legjobb vérzéscsillapító. (Legföljebb tetanuszt kap az ember, de a vérzés akkor is eláll.)

És e bársonyosan zengő tangóharmonika-szóban utolsó támadásra indultak a kocsma pókjai. Laza hálókat eresztettek az üvegek, poharak, csészék, hamutartók tetejére, körbefonták az asztalok s a székek lábait, majd – egy-egy titkos, vékony szállal – összekapcsolták ezeket, mintha fontos volna, hogy felfedezhetetlen, rejtett zugaikban, meglapulva azonnal értesüljenek minden moccanásról, minden rezzenésről, amíg csak sértetlen ez a hibátlan, különös, szinte láthatatlan háló. Beszőtték az alvók arcát, lábait s kezeit is, aztán villámgyorsan visszafutottak rejtekükre, hogy egy leheletfinom pókfonál rezdülésére várva majd újrakezdjék.

155. oldal A pók dolga II. Ördögreccs, sátántangó

A pókháló a csöndben úgy szakad, mint a nedves géz, és ez egyszerűen füllel hallható, ha abban a pillanatban semmi másra nem gondolsz.

117. oldal

A ködös szántások árnyékokat sóhajtottak, amelyeket zizegő szelek hordtak szét a határban, elhagyott utakon s a sötétben titkos zörgéssel szaladtak száraz, holt levelek.
Szálltak a halott levelek a néma tarlókon, mint fagyos szárnyú éjjeli lepkék, s ha fennakadtak a pókhálókon, amelyeket a nyár után szálló kis pókok szőttek a vágyódás nyálából, búsan kerengtek, zümmögtek csodálatos libbenésekkel az őszi borzongás láthatatlan fonalán.

52. oldal - Őszi világ (Szent Gellért Kiadó, Budapest, 2001)

A pók hálója egyszerre otthon és csapda.

115. oldal

De nem akaródzott felkelni, széttépni az álom pókhálóját…

Volt egy dajkám, aki — nagyon világosan emlékszem rá — engem pólyástól együtt labdának tekintett, s a levegőbe dobált. Szörnyű mulatságos dolog volt. Mindig azt hittem, hogy repülök, pedig nyilvánvaló, hogy röpí­tettek csupán. Azt is megtettem, hogy mikor egy alkalommal a házunk — akarom mondani kastélyunk — csatornájáig röpített fel, hirtelen belekapaszkod­tam a csatornába, s igen jóizűen kacagtam a dajka sápitozásán.
Önök, kedves barátaim és vadásztársaim, hitetlenül rázzák a fejőket, azt mondják, hogy ez az eset a világhistóriában párját ritkítja. Pedig korántsem. Herkules a bölcsőben két kigyót fojtott meg, nos, ha ezt neki szabad volt cselekednie, mi volt ehhez képest az én esetlen tornagyakorlatom?
Hogy a csatornáról miképpen kerültem le? . . . Valóban aggódva mondom el, mert ilyesmi manapság nem szokott már megtörténni. Apám kastélyá­nak a falán óriási pókok tanyáztak . . . Nos, kedveseim, a többit már kitalálhatják. A pókok hálót sző­nek, a pókháló finom, de erős, egyikbe belekapasz­kodni, lemászni: egy pillanat műve volt. És a pólya ?. . Nos, hát azt könnyű dolog volt magamról lerúgni!
A dadát apám elcsapta, engem pedig örömében nagykorúvá tett, s így gyermekemlékeimről tovább nem számolhatok be, mert a csatorna-kaland után nem voltam többé gyermek.

4-5. oldal

Még hat óra se volt, a nap végigvilágított az erdő alján és a szántón, olvadó dér ült még minden száron és levélen. A fényhasábokban kitűzött csipketerítők ragyogtak fel, a pókhálók mandalái.

137. oldal, Nevelési kisregény (Alexandra, 2006)