Pierre-Auguste Renoir személy

Aztán jött az impresszionizmus. Az tudod, hogyan született meg? A Renoir azt mondta, hogy egyik nap egyiküknek nem volt több feketéje. Hát így.

113. oldal

– Mire emlékeztet ez téged? – kérdezem Judytól, távolról szemlélve a képet. – Degas-ra? Seurat-ra? Renoirra?
A vászonra néz, és azt mondja: – Scooby Doo-ra.

– Még most sem tudom elhinni, hogy lefest egy pályaudvart.
– Talán minden művész faunokat és nimfákat fessen meseszép olasz háttérrel?
– Nem tudom.
– Sokan ezt várják, de én inkább csinálom, amit Monet és a többiek. Próbálom megragadni az engem körülvevő világot. Megfesteni, amilyennek igazán látom.
– De egy vasúti pályaudvar nem szép..
– Ismeri az irodalmat?
– Ott voltam Victor Hugo temetésén.
– Magam is. Hogyan kerültük el egymást? – A művész mosolyogva csóválta a fejét. – Hugo nagy ember volt, nem vitás, de ami engem illet, én nemzedékének legnagyobb íróját választom, aki nem más, mint Balzac. Ő próbálta pontosan olyannak ábrázolni a világot, amilyennek látta, benne a leggazdagabb arisztokratával, legszegényebb koldusokkal, és a kettő közt minden egyébbel: ügyvédekkel, szatócsokkal, kurtizánokkal. Ezt nevezzük realizmusnak. Egyesek szerint az impresszionisták is ezt teszik. Renoir megörökítette a Moulin de la Galette közönségét. Én is mindenfélét festek, köztük pályaudvarokat. Mert hát mit is jelent a szépség? Számomra a vasút is szép, hiszen mi nem a nimfák, faunok és égi istenek világában élünk, hanem a pályaudvarok, a gőz és a vashidak korában. Egy új izgalmas világban. Ez a mi mitológiánk. Ez a korszellem. – Elvigyorodott. – Maga megépíti a hidakat, barátom, én meg lefestem őket.

83. oldal, Negyedik fejezet - 1885

– Maga is festő, ugye? – kérdezte Manet, észrevéve a festéket Renoir zakójának ujján.
– Az, de jobb szeretek nem ezzel indítani, hátha pénzt kell kölcsön kérnem.

62. oldal, Öt: Festékes körmű úriemberek

Renoir képei azok ilyen lebegős, kissé elmosódó képek, mikor hirtelen beüt a pezsgő, én akkor látom ilyennek a világot.

113. oldal

Általában találok rá módot, hogyan egyezzek ki olyan iszonyatos dolgokkal is akár, mint a sátánimádás, a koffeinmentes kávé, a plasztikai műtétek, na de Renoir Madame de Bonniéresről festett portréja? Nem. Se megérteni, se megbocsájtani nem lehet. Ráadásul aranyszínű műanyag keretben, felülről spotlámpával megvilágítva? Ne vegye sértésnek, Charlotte, de nincs a pokolnak az a bugyra, amiben kellően emésztő volna a tűz egy ilyen ízlésű nőnek.

95. oldal

A Szomorú Férfi úgy találja, hogy nagyon hasonlít egy barátnőjéhez. Charitóhoz. Visszagondol. Sétált: ragyogott a júliusi nap; az eukaliptusz árnyéka a száraz földet söpörte. Az ösvény kígyózva ment fölfelé: a lándzsalevél, a rekettye, az inkaszegfű, a vérvirág folyóként omlott le a kék köveken. Charito azt mesélte, hogy egy diáklány szólt neki, hogy keresi egy doktor. Órája volt a meszeletlen, nagy házban, amelyből szúrágta ajtók nyíltak a patak felé, amely ágaskodott, hogy átnedvesítse a kavicsokat az óriási eukaliptuszok alatt, és a kertben fehér maszlag nyílt, mirtusz, dália, rozmaring. Almát meg tejet adott neki. Megölelte a lányt: fekete haja és szeme, apró, gömbölyded alakja a gyöngédség megtestesülése volt. Ő zsenge szívű kisfiúnak érezte magát; csak állt a magokból fűzött függöny mellett. De ott már többé nem látogatta meg a lányt. Más iskolába került az országút mellé. Egyetlenegyszer oda is elment hozzá. Simogatta a kertben, a lombos birsalmafák mellett; Charito háta mögött ibolyaszínben játszottak a kék hegyek, és a Fekete-Kordillera fölött lehanyatló nap vörösre festette a havat. Akkor látták egymást utoljára. Charito Limába ment, el se búcsúzott. Azóta úgy él a képzeletében, mint több alak kollázsa. Homlokáról lehullott a magfüggöny, de már otthon volt; szeretem a felhőket, mondta neki, és csíkokat árnyékolt rá az út menti kert; kilépett a templomból, fekete kendő redőzött alá a fejéről; rótta az utcákat, akváriumokba ütközött, és üveglépcsőn ment föl, és elmerült egy felhőkoszorúban, azt se mondta, hogy na, én megyek, búcsút se intett, a nyomában virágok és színes lampionok keltek, és ettől úgy érezte, hogy elkapta a levegője: az illata meg a bőre színe, és máris Renoir fürdő nője lett belőle, és azután sok virágzó leány bukkant elő, és mind Charito volt, és játszadoztak a vízben…

114-115. oldal (Európa, 1981)

[Renoir] 1897-ben, ahogy kerékpározni tanult, leesett, és eltörte a karját. Néhány évvel ezt követően reumás ízületi gyulladás támadta meg szervezetét, bénította meg végtagjait, hogy aztán 1911-től tolókocsiba kényszerítse a festőt, aki ezután már csak kézfejére szíjazott ecsetek segítségével tudott festeni.

333. oldal, 9. fejezet - Kétségek és viszályok (Officina Nova, 1993)

A kutatások azt igazolták, hogy a jelenben azok a személyek vannak jól vagy jobban, akik az életcéljaikat összefüggésbe hozzák valami náluk többel vagy nagyobbal.
A következő történet Renoir-ról és Matisse-ról szól. Ők ugyan nem voltak mester és tanítvány viszonyban, de Matisse fiatal feltörekvő művészként nagyon tisztelte az idős festőóriást, és többször is meglátogatta őt. Renoir-nak élete vége felé igen súlyos ízületi fájdalmai voltak, ezért a feleségét arra kérte, hogy kötözze oda az ecsetet a kezéhez, különben nem tudott volna festeni. Az arca minden egyes ecsetvonásnál eltorzult a fájdalomtól. Matisse ezt látva megkérdezte, hogy miért nem hagyja már abba a festést, ha ekkora gyötrelmet okoz neki. Mire Renoir így felelt: „Te nem tudod, hogy a fájdalom elmúlik, de a szépség megmarad?”.

Jövő - 4. Személyes életcélok összekötése a nálunk többel vagy nagyobbal

Picasso Renoir régi lakcímén, a Rue Ravignan 13-ban lakott, egy düledező fa bérházban a domb délnyugati lejtőjén. A háznak a le bateau-lavoir /mosóhajó/ nevet adták, mert azokra a kikötött uszályokra emlékeztetett, amelyeken Párizs mosónői mosták a tehetősebbek szennyesét,minden egyes darabot átitatva a Szajna sárga színével.

100.