Pesti Divatlap tárgy
A Pesti Divatlap Pesten megjelenő hetilap volt 1844 és 1848 között.
1844. július 6-tól Vahot Imre szerkesztette. 1844–45-ben Erdélyi János, azután Vahot Imre adta ki. Hetenként egyszer jelent meg, negyedrétű két íven, rózsaszínű borítékban; 1845-ben nyolcadrétben, 1846-ban negyed-, 1847-től ismét nyolcadrétben. Főleg a társas élettel, a szépirodalommal és képzőművészettel foglalkozott, gazdagon illusztrálva divatképekkel, írók és művészek arcképeivel, színpadi képekkel, nemzeti és népdalok hangjegyeivel. A Pesti Divatlapban jelent meg Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeménye 1845 márciusában. Lapja megindulása után Vahot maga mellé vette segédszerkesztőnek Petőfi Sándort, azonban 1846 közepén nézeteltérésük támadt és Petőfi távozott.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Pesti_Divatlap
Idézetek
Petőfi a legelső magyar szerző, aki szerződésben kötelezte magát arra, hogy egy folyóiratnak minden egyes számában megjelenjen műve, és aki kizárólagos szerződést is kötött arra, hogy bizonyos ideig csak egy folyóirat számára termel (e folyóirat a Vahot Imre által szerkesztett Pesti Divatlap volt, mely ekkoriban több, mint 3000 példányban jelent meg!).
Margócsy István: Petőfi Sándor Kísérlet
A negyedik számból végre egy fiatal, nyúlánk, borzas fejű alak kőnyomatú képe került elő, mely alá e név volt írva: „Petőfi Sándor”. Barabás legjobb rajza. Ez az egyetlen igazi, hű arcképe a halhatatlannak. Ilyennek ismerték őt mindazok, akik vele együtt éltek; ez a távolba néző szem, ez a jóslatra nyíló száj; két keze hátratéve, mintha rejtegetne bennük valamit. Ez a képe azt látszik mondani: „én leszek Petőfi”, a többi képei már mind azt mondják: „én vagyok Petőfi”.
Ennek a képnek nagy hatása volt a hölgyek véleményére. Egy kőnyomatú arckép megjelenése hírlap mellett, abban a korszakban nagy esemény volt. Akkoriban még nem voltak jótékony krajcár-lapok, amiknek címlapján megjelenhetésre elég jog, ha valaki egy vénasszonyt fejbe üt baltával; ez idő szerint még csak a nagyon nevezetes hazafiak részesültek e dicsőségben, a fotográfia sem volt még feltalálva, s alig emlékezem rá, hogy egyéb arcképet láttunk volna berámázva, mint Wesselényi Miklósét, Balogh Jánossal karöltve. A 836-i országgyűlés követeinek a képei ugyan szintén megjelentek egy közös lapon, de az nagy ritkaság volt. Mind valamennyi arcélben; mind valamennyi hasonlított egymáshoz.
Tehát az valódi szenzációt keltő esemény volt, hogy Petőfi arcképe megjelent a „Divatlap” mellett. Akkor ez mégis több, mint egy országkerülő! Hisz ez nevezetes férfiú!
A harmadik szám mellékletével már meg voltak elégedve. Ez volt Laborfalvi Róza mint Gertrúd királyné, Barabástól. Művészi becsű rajz. Ez már érdekelte a hölgytársaságot.
– Azt mondják, hogy olyan csodaszép szemei vannak, aminőkhöz hasonló nincsen – mondá Erzsi kisasszony.
Erre logikai következetesség lett volna részemről azonnal egy hízelgő bókkal ellenvéleményt mondani; de egyszerre, mintha rögtön valami megszorította volna a torkomat, hogy ki ne jöjjön rajta az udvariasság szava.
– „Még sohasem láttam” – felelém.