Perselus Piton személy

– Meg vagyok hatva, Perselus – mondta őszintén Dumbledore. – Hát mégis eljutott odáig, hogy fontos magának a fiú?
– A fiú!? – mennydörögte Piton. – Expecto patronum!
A pálca hegyéből kirobbant az ezüst őzsuta. Puhán a padlóra szökkent, egyszer körbenyargalt a szobában, azután kiröppent az ablakon. Dumbledore elnézte, ahogy tovaszáll, majd mikor kihunyt az ezüstös derengés, újra Piton felé fordította arcát. A szeme csordultig volt könnyel.
– Ennyi év után is?
– Örökké – felelte Piton.

     – (…) Tudom, a tanár úrral ez lesz az utolsó óránk, így ez az utolsó alkalom, hogy olyat mondjak, ami miatt leküldhet az igazgatóiba, de azt hiszem, szándékosan semmi ilyet nem tudnék mondani. Az elmúlt években úgyis mindig véletlenül keveredtem bajba, egyik félreértést a másik követte, talán emiatt vált kissé kapcsolatunk – mosolyodtam el. – Illetve még a rajztehetségem is közrejátszott – tettem hozzá gyorsan.
    Az egész osztály engem nézett, Vladár pedig nekidőlt a táblának, és felvont szemöldökkel hallgatott.
     – Valahogy éreztem, hogy ha lesz búcsúbeszéd társadalomismereten, akkor azt én mondom majd, mégsem készültem rá, úgyhogy rögtönözni fogok (…) Tulajdonképpen, azt hiszem, minden diáknak van egy olyan tanára, akivel kevésbé jön ki jól, és akire négy évig úgy gondolhat, hogy majd az utolsó pillanatban jól megmond neki mindent, mert akkor már nincsenek következményei. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt év csütörtökjei alkalmával nem lett volna mit mondanom, és volt, hogy elhittem, majd mindennek a végén egyszerűen kimondom. De ez nem így van. Mert a legvégén az ember már nem is látja olyan drasztikusan a dolgokat. Pont tegnap nézegettem át a régi fényképeket, sok készült például a rajzaimról is, és nem bírtam megállni nevetés nélkül. Rettentően bénák lettek, csoda, hogy átcsúsztam kettessel. – Vladár kissé megenyhült arccal bólintott. – A rajzórák után pedig következett az etika, amikor viszont már nem tudtam kitörni a peches szerepből, benne ragadtam, így bármit mondtam vagy tettem, csak rosszul sülhetett el. Visszagondolva ez is sokkal szórakoztatóbb, mint amikor átéltem, és igazából ehhez sincs hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy sajnálom, amiért sokszor kiborítottam – tártam szét a karom. – Nem volt szándékos. Azonban bármilyen is volt a tanár úrral a kapcsolatom, akármennyire is sötétnek láttam néha, és bár a Harry Pottereket soha nem fogom tudni úgy nézni, hogy ne önt lássam Piton professzor szerepében, nem felejtem el, hogy segített, amikor elakadtam, átengedett, amikor esélyem sem volt, és megmutatta az irányt, hova felvételizzek. És sokat gondolkoztam, mikor lesz alkalmam ezt elmondani, vagy lesz-e egyáltalán, de úgy érzem, most van rá lehetőségem, úgyhogy szeretném megköszönni, hogy Párizsban tanulhatok tovább, mert tudom, hogy az ösztöndíjprogramban való részvételemről Borrel igazgató úron és Máday igazgatóhelyettes asszonyon kívül még a tanár úr volt az, aki dönthetett. És vagy annyira nem kedvel, hogy inkább elküld Párizsba, csak hogy messze legyek – tűnődtem, és a többiek nevetése miatt hangosabban folytattam –, vagy egyszerűen csak nem is volt olyan rossz a kapcsolatunk – fejeztem be.

– […] Minerva, legyen olyan kedves, magyarázza meg… Perselus… hogyhogy?
– Az igazgató úr szabadságra ment – mutatott McGalagony az ablakon tátongó Piton-alakú lyukra.

– Mógus azt mondta, hogy Piton…
– Piton professzor, Harry.
– Igen, ő… Szóval Mógus azt mondta, hogy utál engem, mert az apámat is gyűlölte. Igaz ez?
– Hát igen, tény, hogy erős ellenszenvvel viseltettek egymás iránt. Valahogy úgy, mint te és Malfoy úr. Azután apád olyasmit tett, amit Piton soha nem tudott megbocsátani neki.
– Mit csinált?
– Megmentette Piton életét.
– Micsoda?
– Bizony… – bólogatott révedező arccal Dumbledore. – Furcsán jár az emberek agya, még ha varázslók is, igaz? Piton professzor nem bírta elviselni, hogy apád lekötelezte… Úgy hiszem, azért is védelmezett téged olyan elszántan egész évben, hogy kvittek legyenek apáddal… és nyugodt lélekkel utálhassa tovább az emlékét.