Párizs helyszín

Amióta tudom, mi az a Párizs, azóta vágyom oda. Amióta tudom, ki az a Cortez, azóta vágyom rá.

    Összeráncolt szemöldökkel kibontottam a borítékot, mert úgy éreztem, ha velem küldik el, ráadásul az én sulimból, akkor nyilván van valami közöm hozzá, így annyira nem bunkó dolog kibontani. Egy halom papír volt benne, nem is értettem, hogy mi az, tiszta ideg voltam Cortez miatt, úgyhogy összerendeztem a lapokat, és már vissza is akartam rakni, amikor megakadt a szemem egy kifejezésen. Megremegett a kezem, és lerogytam a babzsák fotelembe, miközben egyetlen szó zakatolt a fejemben, megállás nélkül. Ösztöndíjprogram.
    Hevesen dobogó szívvel, erősen koncentrálva vetettem bele magam az olvasásba, és folyamatosan a szemembe lógó hajamat túrtam hátra, miközben faltam a sorokat, és egyszerűen nem értettem, mi történik. A levél alapján a Szent Johanna kiválasztott a programra, engem ajánlanak arra, hogy jövőre Párizsban tanuljak tovább egyetemen. A könnyeimet nyelve összehajtottam a levelet, visszatettem a borítékba, és ellenőriztem, hogy érintetlennek tűnik-e, aztán összerezzentem, mert a nagy csendben egyszer csak megszólalt a Basket Case.

    Cortez este fél nyolckor összeráncolt szemöldökkel ült a babzsák fotelemen, és hosszú percek óta tűnődött.
     – Tehát – köszörülte meg a torkát. – Összecuccolunk Párizsban Justine-nel és a meleg barátjával – értelmezte a frissen kialakult helyzetet.
     – Igen – bólintottam. – Mit szólsz?
     – Figyelj – röhögte el magát. – Felőlem – adta fel, mire én is ösztönösen elnevettem magam, és az ölébe ülve a mellkasának dőltem. – Ugye, nem bukik az uniformisra? – kérdezte.
     – Arra mindenki bukik.
     – Kösz – röhögött folyamatosan. Teljesen hátradöntve a fejem Cortezre néztem, akit így fejjel lefelé láttam. – Mi az? – nézett le rám.
     – Csak azon tűnődtem, hogy hasonlítasz-e James Deanre – feleltem, a következő pillanatban pedig felvisítottam, mert belebökött az oldalamba. ☺☺☺

     – Azért valamikor majd beszélünk róla? – kérdeztem halkan, amikor már percek óta csendben sétáltunk.
     – Miről? – fordult felém Cortez.
     – Arnoldról.
     – Sok mindenről szeretek beszélni. Ő nincs a listán. Azon a listán, legalábbis – töprengett.
     – Mi történt tegnap, miután eljöttem? – érdeklődtem, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.
     – Nem sok. Hamar rájöttünk, hogy nem fogunk közös nevezőre jutni. Kábé soha. És ha te nem vagy a közelben, akkor baromira el kéne kerülnünk egymást.
     – Cortez, ha téged zavar, hogy újra beszélő viszonyban vagyok vele… – kezdtem, de azonnal közbeszólt.
     – Az, hogy a világon őt utálom a legjobban, az egy dolog. És az én dolgom – nézett mélyen a szemembe. – De soha nem mondanám meg, hogy kivel tartsd a kapcsolatot és kivel ne. Mert ez meg a te dolgod. Neményi a barátod, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elviseled őt. Nekem ez oké. Eddig se mondtam, hogy ne beszélj vele, a ti dolgotok, hogy miért szakadt meg a kapcsolatotok. És az is a ti dolgotok, ha újra jóban lesztek. Ezt úgyis tudtam előre. Csak későbbre számítottam.
     – Hogy érted?
     – Azt hittem, Párizsban majd véletlenül összefuttok a könyvtárban, egyszerre nyúlva valami ezerhétszázban írt könyvért vagy ilyesmi… – gúnyolódott, én meg elneveltem magam. – De Neményi nem várja meg a véletlent. Előbb jött. Jellemző a seggfejre.

     – Hát… jó utat – néztem a szemébe visszafojtott könnyekkel.
     – Kösz. Hívlak, ha odaértem.
     – Ne! Az átszállásnál hívj! – kértem.
     – Aludni fogsz.
     – Nem fogok – erősködtem – De ha igen, akkor felkelek.
     – Biztos?
     – Biztos – bólogattam. – És ne felejtsd el, mostantól családos ember vagy! – tettem hozzá komolyan, emlékeztetve őt, hogy összeköltözés előtt állunk, így meg ne próbáljon a távollétében, khm… ránézni másra. Cortez pedig átölelt és hosszasan megcsókolt a rakparton. Aztán még egyszer. A biztonság kedvéért megragadtam a dzsekije gallérját, és úgy kértem ráadást.
     – Párizsban találkozunk, roomie – szállt be a kocsiba mosolyogva, én meg intettem a nagypapájának, és vacogva néztem a távolodó autó után, a nyakamban lévő gyűrűt markolászva. Vajon mi az a „roomie"? Eh, angoltudás.

[…] aztán felnevettem, mert Ricsi üzenete következett: „Ren! Okos legyél Párizsban, mutasd meg nekik. C-vel minden oké lesz, ne őrülj meg, messziről is figyelek, ne egyél csigát, mert rohadt undorító, Neményit lerendeztem, búcsúajándékként még szereztem neki egy nőt, hogy ne zavarjon titeket, viszont ha egy ábrándos tekintetű bölcsész rád néz, csak üzenj, és repülök, hogy szétrúgjam a seggét! Rics.”

     – Jó – bólintottam. – Megpróbálom elkezdeni. Mindjárt – fújtattam.
     – Segítsek? – kérdezte.
     – Köszi, az jó lenne.
     – Oké. Mégis mikor akartad elmondani??? – kérdezte erélyesen. – Amikor Párizsban élsz? Vagy amikor a Szajna partján sétálgatsz, és eszedbe jut, hogy valami apróságról megfeledkeztél?
     – Nem, dehogy – töröltem le a könnyemet. – Csak most nem akartalak terhelni.
     – Aha – bólintott. – Ez olyan, mint amikor „nem akartál zavarni”? – nézett mélyen a szemembe, felhánytorgatva egy régebbi „bakimat”. Ó, de jó, helyben vagyunk.
     – Nem, ez nem olyan! – emeltem fel a hangom én is.
     – Hallgatlak! – vonta meg a vállát lazán, afféle „mondd, kíváncsi vagyok” stílusban.
     – Nem tudtam, mit tegyek. Hogy mondhattam volna el neked, amikor most vesztél össze a szüleiddel azon, hogy nem mész külföldre tanulni???
     – Ez az egész most pontosan miért is rólam szól? – vonta fel a szemöldökét.
     – Mert benne vagy. Mert az életem része vagy – vágtam rá a (szerintem) logikus választ.
     – Külön kell választanod a dolgokat, Reni – nézett rám komoran.
     – De én nem akarom különválasztani – hüledeztem, és éreztem, hogy patakokban folynak a könnyeim.
     – Pedig kell. Gondolom, elfogadod az ösztöndíjat – mondta, eléggé egyértelműsítve, hogy milyen választ vár.
     – Nem döntöttem még el.
     – Mióta tudod? Napok? Hetek? Várj – csóválta meg a fejét. – A hétvége óta. Péntek.
     – Igen – mosolyodtam el kínosan.
     – Gondoltam. Nem hiszem el, hogy nem mondtad el.
     – Haragszol? – suttogtam alig hallhatóan, mert közben a sulirádióból elindult Elton John Sorry Seems to Be the Hardest Word című dala. De viccesek a többiek. Ha-ha.
     – Aha – bólintott Cortez lazán. Hát, ez őszinte volt.
     – Nagyon sajnálom.
     – Ja, én is – állt fel, és odasétált az ajtóhoz, hogy kinyissa. – Vége a műsornak, gyertek be. Zsolti, mindent hallottál? – kérdezte Cortez, leleplezve a többieket, akik az ajtóra tapadva hallgatóztak.
     – Amíg Elton nem kezdett danolni – ismerte be Zsolti.