Párizs helyszín

     – Nemáár – ámult Zsolti. – Szeptemberben leléptek Párizsba? Én mindjárt besza… – kezdte.
     – Nagy Zsolt, pontosan mit csinálsz mindjárt? – kérdezte Máday, az ajtón kilépve.
     – Mindjárt besza… mbázok a suliba – improvizált.
     – Kezdheted is – utasította. Zsolti állta a szavát, és idétlenül táncikálva „felszambázott” a lépcsőn, majd Máday mellé érve az ig. helyettes felé nyújtotta a kezét. – Hola, chica! – vigyorgott rá.
     – Nagy Zsolt, befelé! – üvöltötte el magát Máday, mi pedig szakadtunk a röhögéstől.

     – Rendben, Cortez tehát francia légitársas… – írta fel a jegyzetfüzetébe, majd felkapta a fejét. – Esetleg Párizsba?
     – Esetleg – bólintott Cortez.
     – Ahogyan Reni? – szaladt fel Haller szemöldöke majdnem a hajáig.
     – Ahogyan Reni – ismételte Cortez.
     – Öhm. Nos… hát…
     – Igen, szerintünk is kúl. Cortez, Reni, Reni francia barátnője és Elton John összeköltöznek – mondta Ricsi.
     – Hülye – szaladt ki a számon. – Nem Elton John. Jean-Luc.
     – Felőlem – dobott hozzám egy tollat.
     – Gyerekek ez pompás – csillant fel az ofő szeme. – Nagyszerű. És Richárd, ha már így felszólaltál. Megtudhatnám a terveidet?
     – Ja. Alapítok egy új bandát. Rocksztár leszek.
     – Értem. És esetleg valami komolyabb?
     – Hé. Az ofő nem hisz a tehetségemben? Csiszolatlan gyémánt vagyok! – hőbörgött Ricsi.
     – Elhiszem, Richárd, azonban örülnék, ha a zenélés mellett egy másik célodról is hallanék.
     – Cuccolok Szhelyre.
     – Mi? – hüledezett Kinga.
     – Szhely? Ez pontosan mit takar? – kérdezte Haller.
     – Szombathely – motyogta Virág elvörösödve.
     – Mi ez, a halhatatlan szerelmek osztálya? – akadt ki Kinga teljesen. – Nektek agyatokra ment a romantika?

     – Megköszöntem már? – kérdeztem hirtelen.
     – Hogy elmentem veled az Almodóvar-borzalomra? Nem elégszer.
     – Nem, nem azt. Hanem Párizst. Hogy odajössz miattam.
     – Ha jól számolom, olyan kétmillió alkalommal – gondolkozott.
     – Úgy érzem, nem elég – sóhajtottam.
     – Egyszer sem kellett volna – vette le az útról a szemét egy pillanatra, és felém fordult.
     – Szeretlek – mondtam ki egyszerűen, mire Cortez összeráncolt szemöldökkel, furán mosolygott. Nem igazán szoktuk ezt így közölni…
     – Most ezzel azt akarod elérni, hogy megint menjünk művészfilmre? – kérdezte, én pedig elnevettem magam.
     – Nem, dehogy. Csak úgy mondtam.
     – Tudom – biccentett.
    És nem mondta, hogy ő is szeret. Kellett volna? Ugyan már. A szavak lehetnek szépek, de üresek. Mi egy „szeretlek” ahhoz képest, hogy Párizsba jön velem? Hogy éjjel-nappal a közös albérletünket kutatja? Hogy órákat vár rám egy könyvesboltban vagy éppen olvasóra jár velem? Vagy hogy tényleg képes volt elkísérni egy művészfilmre, ő, aki Amerikában nőtt fel, ahol a legművészibb művészfilmet is Michael Bay jegyzi? ☺ Nem. Nem kell hogy mondja. Elég, ha tudom.

     – Ez jó hosszú tíz perc volt – állapította meg Cortez arra utalva, hogy félórája indultam el a sulitól.
     – Lassan jöttem – böktem ki.
     – Neményi mit akar itt? Bejönni? – kérdezte tőlem, és abszolút nem zavarta, hogy Arnold fültanúja a beszélgetésünknek.
     – Csak köszönni jött – magyarázkodtam Arnoldra pillantva, remélve, hogy hajlandó részt venni a beszélgetésben.
     – Meg is öleljelek? – nézett rá Cortez unottan.
     – Nem, kifejezetten örülnék neki, ha ezt kihagynánk – hátrált Arnold.
     – Na, ez jól sikerült – szóltam közbe, és búcsúzósra vettem a figurát. – Arnold, köszönöm, hogy meglátogattál.
     – E-mailben jelentkezem. – Adott két puszit, én pedig zavartan viszonoztam. – Cortez – nyújtotta a kezét Arnold, mire Cortez kezet rázott vele. – Ha nagyon szeretnéd, neked is írok – tette hozzá erőltetetten.
     – Ez miért pedálozik ennyire? – nézett rám Cortez kérdőn, ismét figyelmen kívül hagyva Arnold létezését.
     – Kibékültünk – vallottam be a mostanra nyilvánvaló tényt, és én tényleg értékeltem Arnold igyekezetét. Cortez már kevésbé.
     – Jó. Így is örültem, hogy egy városba kerülsz ezzel a barommal, de most, hogy szent a béke köztetek, valósággal kicsattanok, úgy várom a szeptembert – hadarta Cortez ingerülten.
     – Hogy mondod? – kerekedett el Arnold szeme.
     – Mondom, barom vagy! – ismételte meg Cortez.
     – Nem, nem azt – meredt rá Arnold. – Hogy érted, hogy egy városba kerül velem? – kérdezte egyenletes, talán túlságosan is nyugodt hangsúllyal, én pedig a szám szélét rágva lesütöttem a szemem.
     – Nem mondtad neki? – nézett rám Cortez.
     – Nem. És kösz – néztem rá idegesen.
     – Reni, elárulnád, miről van szó? – fordult hozzám Arnold.
     – Persze. Ösztöndíjat kaptam Párizsba – nyögtem ki.
     – Párizsba költözöl??? – ámult Arnold.
     – Ne örülj, Neményi. Költözünk. Többes szám – vigyorgott rá Cortez.
     – Téged is felvettek a párizsi egyetemre? – döbbent le újból, és azt hiszem, Arnoldot az ismeretségünk óla még soha nem láttam ennyire zavartnak.
     – Most viccelsz, ugye? – sajnálta le Cortez. – Meghagyom a dohos szagú egyetemista szerepét neked. Én húzok az Air France-hoz.
     – Ó, elnézést. Elfelejtettem, hogy az életcélod mogyorót osztogatni – mondta Arnold, kissé megfeledkezve arról, hogy most éppen „jóban próbál lenni Cortezzel”.
     – Várom a pillanatot, amikor rájössz, hogy a Sorbonne-hoz állatira nem vagy nagy szám. Mi lesz veled „átlagosként"? – érdeklődött Cortez, akinek viszont nem szerepelt a napi teendői között a „dumálok egy jót Neményivel” program.
     – Majd elmesélem, amikor jelzed, hogy kapcsoljam be a biztonsági övemet, mert hamarosan leszállunk – vágott vissza Arnold.
    Én pedig olt álltam közöttük, totál szerencsétlen, hülye helyzetben kilencedikesként, tizedikesként, tizenegyedikesként és végül végzősként.
     – Na, jó. Sziasztok – szólaltam meg hirtelen, és otthagytam őket. Nem mintha ez zavarta volna bármelyiket is, szerintem észre sem vették, hogy leléptem, záporoztak a sértések, főleg Cortez részéről, de azért Arnoldot sem kell félteni, úgyhogy elvoltak.
    Egyedül ballagtam haza a hűvös, napsütéses időben, és becsaptam magam mögött az ajtót.
     – Mi volt a suliban? – érdeklődött anyu.
     – Arnold miatt kiraktak olvasókörről, aztán Cortez kiakadt, végül összebalhéztak, én pedig hazajöttem – hadartam. Anyu és apu kérdőn meredt rám.
     – Hányadikos a gyerek? – kérdezte apu, anyu pedig széttárta a karját. Kicsit összezavarta őket a beszámoló.

     – Tehát, kit vinnétek magatokkal egy világkörüli utazásra? – kezdte felolvasni.
    […]
     – Név nélküli – mutatta fel a következő lapot Haller.
     – Én – szólt Cortez unottan.
     – Tehát lássuk, Cortez kit vinne – olvasott bele. – Renit.
    A gyomrom azonnal összeugrott, és zavartan az ujjam köré tekertem az egyik tincsem.
     – Indoklás… – folytatta a tanár, és ekkor olyan csend támadt a teremben, hogy a lap sercegése is fülsüketítően hangosnak hatott. – Kitenném Párizsban, úgyis ott van minden, amit szeret…

     – Rentai! Hát nem osztottad meg a társaiddal a jó hírt? – kérdezte annyira nyájas hangon, hogy kedvem lett volna zokogva elrohanni.
     – Milyen Párizs? – kapkodta a fejét Virág.
    A teremben zúgolódás kezdődött, mindenki forgatta a fejét, egymástól kérdezgették, hogy mi van, Kinga feszülten figyelt, én pedig képtelen voltam szembenézni velük, csupán egy emberrel tartottam a szemkontaktust. Cortez lazán, a székén hátradőlve ült és nézett. Semmit nem tudtam kiolvasni az arcából, sem dühöt, sem meglepődést, sem szomorúságot. A mélykék szempár fagyosan meredt rám.
     – Ren lelép Párizsba? – kérdezte Ricsi hol magától, hol Corteztől, hol bárkitől.
     – Ki megy Párizsba? – értetlenkedett Zsolti.
     – Paris? – csillant fel Jacques szeme.
     – Reni, ez komoly? – tátotta el a száját Virág.
     – Elnézést, ha lelőttem a poént – jegyezte meg lazán Vladár. Á, ugyan. Semmi baj. Lassan lelőhetne engem is. Mivel látta, hogy abszolút lefagytam, a többiek meg csak tomboltak, folytatta. – Tehát, most már nem titok, hogy Rentai idén iskolánk büszkesége, az ösztöndíjprogramra őt választották ki, így jövőre egy párizsi egyetemen folytathatja tanulmányait.
     – Menjmá’ – röhögött Zsolti, aztán, amikor látta, hogy nem nevetem el magam, rádöbbent, hogy ez komoly, és azonnal módosította. – Ne menjmá’.
     – Kitweetelhetem? – kérdezte Macu.
     – Szakadj már le arról a szarról fél percre! – ordított rá Ricsi elég gorombán, majd újra felém nézett. – Ren. Szólalj már meg.
     – Mit mondjak? – kérdeztem könnyes szemmel.
     – Hogy nem igaz! – suttogta Virág sírógörccsel küzdve.
     – Ezt nem mondhatom – ráztam meg a fejem.

     – Nincs mit mondanom. Szinte kész vagy – ismerte be, én pedig értetlenül néztem rá, magyarázatra várva. – Szinte…. – morogta. – Nézd Renáta, amikor megismertelek, reménytelen esetnek tűntél. Szürke egér voltál, riadt tekintettel, és minden téged ért nehézségtől összeroppantál. Guinness-rekordot állítottál be sírásból, szenvedésből, és bizton állíthatom, hogy a te szádból hangzott el a világon a legtöbbször a „Cortez” név. Ha akartam, ha nem, végigkövethettem elképesztő bénázásodat, ott voltam valamennyi fontos és a legtöbb nem fontos eseménynél is, ami szerinted meghatározta az életedet, és sokszor nem tudtam eldönteni, hogy mivel teszek neked jobbat, ha jobbról vagy balról töröllek képen. Te voltál az esélytelenek közül is a legesélytelenebb, és most nézz magadra. Itt vagy végzősként, kitűnő eredménnyel, párizsi ösztöndíjjal, a világ egyik, ha nem a legnyálasabban boldog kapcsolatában, és még a hajad is jó – nézett rám, óvatos mosolyra húzva a száját. – Na. Úgyhogy érettségizz le, húzzál el Párizsba, és élj gusztustalanul boldog életet. Ezt kiszenvedted, most már élvezd is.