pankrátor személy
Idézetek
Amikor először mentem Jorgéhoz vizitre, rajtakaptam Jorge egyik barátját: a tenyerén tartotta Homért, magasan a levegőben, a négy lába lelógott. Jorge barátja pörgött vele, közben repülőgéphangot adott ki.
– Jézusom! – kiáltottam. – Megőrültél? Azonnal tedd le!
Jorge barátja zavartam, szemlesütve engedelmeskedett. Homér egy darabig remegett, mintha részeg lenne, ám miután visszanyerte az egyensúlyát, elülső mancsaival a srác lábának támasztotta magát. Még egyszer! Még egyszer!
– Látod? Szereti – mondta Jorge barátja büszkén. Aztán egy pankrátor mély hanghordozásával azt mondta:
– Ő El Mocho, a félelem nélküli macska.
91. oldal
Gwen Cooper: Homér 90% Egy varázslatos vak kismacska története
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
Annyira hozzászoktunk, hogy minden török filmben ugyanazokat a jól ismert arcokat és ugyanazokat a sztereotip figurákat látjuk – a türelmes postást, a brutális erőszaktevőt, a hősnő csúnyácska, de jószívű nővérét, a sztentori hangú bírót, a kövérkés, együgyű, de jó szándékkal teli nagymamát –, hogy azon a napon, amikor egy megállóban találkoztunk a brutális erőszaktevővel és a csúnyácska, de jószívű nővérrel, akik egy másik álmos busz utasainak csoportjában ülve éppen a lencselevesüket ették a Vízparti emlékek nevű étteremben, melynek falait Kemál Atatürk, híres moziszínészek, pankrátorok, valamint mecsetek képei díszítették, hogy csak ekkor döbbentünk rá, mennyire rászedtek minket! Miközben Dzsánán az étterem falán levő képeket nézegetve egyenként megnevezte a híres színésznőket, akiket valami gonosztevő mindig megbecstelenített azokban a filmekben, amelyeket a közelmúltban láttunk, én szórakozott tekintettel vizsgálgattam a különböző színű fényekkel megvilágított étteremben ülő vendégeket, és arra gondoltam, hogy mi mindannyian, akik ebben a kivilágított, fagyos hangulatú étteremben ülünk, és esszük a levesünket, valójában egy, a halálba tartó, ismeretlen hajó utasai vagyunk.
122-123. oldal, 6 (Ulpius-ház, 2006)
A hajnal első fényénél a tejesüvegek xilofonhangjára és az önindítók erőtlenül köszörülő próbálkozásaira ébredt. Ajkával cuppantva, nyelvét szájpadlásához csettintve érzékelte, hogy íze alapján a szája nagyjából olyan lehet – itt vulgáris kocsmázásának terméke, egy vulgáris hasonlat úszott be a tudatába –, mint egy pankrátor szuszpenzora. A vulgáris hasonlat most orrához emelte kezét, és ujjait billegtetve először a mostohaanyjától ismert „hosszú orrot” mutatta, majd a lefelé fordított hüvelykujjú római jelet, aztán gusztustalan prüszkölő hanggal kifújta a levegőt, és fürge gyíkként felszaladt a falra.
107. oldal
Miután éhbérért szolgálta a hazáját és harcolt egy amerikaiak által irányított háborúban, arra az ésszerű következtetésre jutott, hogy a segély nagyobb jutalom, mint egy kitüntetés. Nem volt más választása, mint elfogadni a sorsát, hiszen senkinek sem volt szüksége egy olyan emberre, aki ki tud ugrani egy repülőgépből, ötven kilométert gyalogol negyven kilónyi felszerelést cipelve, pontosan célba talál pisztollyal és karabéllyal is, és több büntetést elvisel, mint azok a maszkos, olajozott testű pankrátorok a tévében.
Az olyan napokon, amikor Bon felvette az állami segélyt, mint ez a nap, a készpénzt egy rekesz dobozos sörre költötte, az élelmiszerjegyeken pedig egy hétre elegendő mirelit készételt vásárolt.
Mikor felébredtem, észrevettem, hogy MEGSZÁMLÁLHATATLAN üzenettel árasztottak el a Twitteren, melyekben a pankrátorról írtak.
– Monsieur Claudel, úgy viselkedik velem, mintha gyengeelméjű lennék. Kezd idegesíteni a dolog.
Vigyorogva mérte végig ábrázatomat.
– Hogy van az arca?
– Istenien – lőttem vissza. – Hogyha nem tudná, az én koromban egy ingyenes bőrradír már komoly ajándéknak számít.
– Azért ha legközelebb úgy dönt, hogy összeakaszkodik egy profi pankrátorral, ne vegye biztosra, hogy megint kimentem. Lehet, hogy épp másfelé lesz dolgom.