pálinka tárgy
Idézetek
– Igen, derűlátó vagyok. Elvégre ma délután elküldtünk egy utazókönyvet Aranykertbe! Nem idéztünk meg közben egy fenevadat sem! A málnapálinka elkészült, szinte tökéletes! Jobban élünk, mint…
– Mint négy órája – fejezte be Rókaszó szavát Csókacsíny. – De legalábbis kevésbé fájdalmasan, a bódultságnak köszönhetően.
196-197. oldal, 15. fejezet
– Karmester – felelte a Rajongó –, maga mindenből mindjárt operát csinál. Az épeszű emberek ezért bolondnak is tartják. Hiszen az épeszű ember úgy van a zenével is, akár a jó erős pálinkával; csak alkalomadtán, kis adagokban él vele, és csak mint gyomorerősítőt élvezi.
244-245. oldal, A Sanctus
…az izlandi iváskultúra szinte teljesen a pálinkára épül. Ebben nagy szerepet játszott, hogy máig érthetetlen okokból 1915-ben betiltották az országban a sört, s évtizedeken át csak csempészutakon, drága pénzért lehetett hozzájutni. A II. világháború utáni években a sör volt az egyik legkeresettebb csempészáru Izlandon. A sörtilalomnak végül egy olyan találmány adta meg a kegyelemdöfést, amilyet korábban elképzelni sem tudott senki: az alkoholmentes sör feltalálása. Márpedig alkoholmentes terméket szabadon lehetett forgalmazni, a boltok tehát feltették polcaikra az újfajta söröket, a lakosság pedig kiéhezett vadállatként vetette rá magát az üvegekre és dobozokra, majd hazaérve szépen beleöntöttek egy-két kupica pálinkát, s így „feljavítva” öntötték le a torkukon az italt. Ez a rettenetes keverék hasonlóan rettenetes másnaposságot okozott, s a fogyasztása utáni általános szörnyű állapotok hatására a kormány végül beleegyezett a sör legalizálásába. Persze mindehhez hosszú út vezetett, azonban a tilalom feloldásának dátuma, 1989. március 1. olyan történelmi dátumnak számít, amit ugyanúgy fejből fúj minden izlandi, mint a függetlenség napját. A Sör Napja.
119. oldal, There is no life outside the city - Reykjavík és a mindennapok (Magistra Kiadó, 2017)
Brüsszel közelében némileg változott az életmódunk. Itt már nagyon kevés pénzért lehetett tengeri halat, főtt kagylókat és sült bogarakat vásárolni. Minden kisebb városban volt halcsarnok és olyan helyiségek, mint a mi tejivóink, ahol főtt tengeri kagylókat árusítottak, az utcákon pedig kofaemberek jártak összevissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok, és sárgára sült, nagy bajuszú cincérbogarakat árultak literszámra. Ezeket a kocsikat kutyák húzták, az árus rekedten ordítozott, és jöttek a vevők, köztük mi is, és vettünk az égi mannából. A nagy halomba szórt bogarakat stanicliba mérték, s egy ilyen adag elég volt ahhoz, hogy valamennyire lecsillapítsuk éhségünket. Sem az ínyünk, sem a gyomrunk nem volt túlságosan elkényeztetve, mégis, mikor úgy négy ujjam között néhány megsült cincért a számba emeltem, éreztem, kalapom alatt égnek emelkedik a hajam, s hogy a szemeim kijönnek a fejemből a rémülettől. De mindez csak ostoba beképzelés volt. A cincérek finoman ropogtak, és kellemesen olajos ízűek voltak, mint a mongol mogyoró. Valódi ínyencek határozottan csemegézhettek volna belőle, de mi csak kenyér és főzelék helyett ettük, és így csak azt állapíthattuk meg, hogy nem rossz eledel. És ugyanígy voltunk a kagylókkal is. Ezeknek az árusítóhelyeknek négy oldalról üvegfaluk volt, és az utcáról látni lehetett, amint a nagy üstökben főnek a kagylók, és az asztaloknál ülnek a szegény emberek, késsel szétfeszítik a kagylók héját, és kieszik közülük az idétlen fehér állatot. Szittya ezekkel nem tudott megbirkózni. Nekem azonban könnyebben lecsúsztak, mint a cincérek. Éppen csak arra kellett vigyázni, hogy ki ne hűljenek, hidegen fölragadtak az ember szájpadlására, alig tudtam a nyelvemmel ledolgozni, és komisz faggyúíze volt. Fontos, hogy ez már mégis több volt a híg leveseknél és a fáról lerothadt gyümölcsöknél. Hús volt, akármilyen fajtából, az mindegy, némi perverz érzékiséggel faltam, és éreztem, közeli rokonságban vagyok a kőszáli sasokkal és a hullarabló hiénákkal. Italhoz ritkán jutottunk hozzá, s ha mégis, akkor bepálinkáztunk, hogy felejtsük el a gondjainkat, és fölkergessük a vérünket a legmagasabb régiókig. S mégis erről a rossz vadászterületről meghízottan érkeztünk be Brüsszelbe.
Csavargások, 18. fejezet
– Pálinkát isznak?
– Reggel az az első dolgom, hogy egy felet bevágok. Délben is jó, mert az ember nem lesz szomjas. Én a teába is azt teszek citrom helyett.
Nagyi almás rétest tálal vaníliamártással, a mazsolák sütés előtt pálinkában áztak jó sokáig.
Egy álom!
302. oldal
Lassan kortyolgatta a kávéját. Amikor pipára gyújtott, pillantása a kredencre esett. Ebben is, mint a rue Mouffetard-on, volt egy kis üveg pálinka, ez azonban szilvapálinka volt.
Mme Maigret elértette, és töltött neki egy pohárkával.
67. oldal (Magvető, 1968)
Arab kísérleti tapasztalatokból indul ki, de hellenista hagyományokra, az alexandriai iskola tanaira megy vissza a lassan kibontakozó alkimista kutatás Európában. Első eredménye a borszesz lepárlása volt (1100 körül), ez orvosságként terjedt el a Fekete Halál idején, és a pálinka azóta is szerves része lett az európai civilizációnak. Az arabok által átvett kémiai apparatúra gyorsan terjedt el, és ha az aranykészítés nem sikerült is vele, egy sor érdekes melléktermék keletkezett, mint a salétromsav (XI. sz), feltalálták a tükör foncsorozását (XII. sz.) és nem utolsósorban a puskaport.
52-53. oldal