Pak Janmi személy

Tisztában vagyok vele: elképzelhető, hogy a túlélés érdekében veszítünk az emberségünkből. De azt is tudom, hogy az emberi méltóság szikrája sosem alszik ki teljesen, és képes újra fellobbanni, ha a szabadság levegője, a szeretet ereje élteti.

12. oldal

Fiatalabb koromban nem szólt állandóan valami mechanikus zaj a háttérben, mint amit mostanában Dél-Koreában meg az Egyesült Államokban állandóan tapasztalok. Nem voltak kattogó-puffogó szemetesautók, tülkölő autódudák, ezerfelé felberregő telefonok. Csak az emberi tevékenység hangjai jutottak el hozzánk: mosogató nők, gyerekeiket szólongató édesanyák, kanalak és evőpálcikák csörrenése a rizsestálkákon, ahogy a családok letelepedtek enni. Néha elkaptam egy-egy foszlányt abból, ahogy a barátaimat épp lehordták a szüleik. Nem volt bömbölő háttérzene, nem voltak okostelefonra tapadó tekintetek. Volt azonban emberi kapcsolat és meghittség – olyasvalami, amire nehezebb rátalálni a modern világban, amelyben most élek.

19. oldal

Egy kórháznál álltunk meg először, ahol életemben először rendesen megvizsgáltak. Annyira furcsa volt, hogy milyen modern készülékekkel dolgoznak. De a legkülönösebbnek azt tartottam, amikor megkértek, hogy pisiljek egy műanyag pohárba. Micsoda? Fogalmam sem volt, hogy csináljam. És olyan csodás poharat adtak hozzá, hogy nem is akartam ilyesmire elhasználni…

235. oldal

Fogalmam sem volt, mi lehet az a „hobbi”. Amikor elmagyarázták, hogy olyasmi, ami örömet okoz, akkor elképzelni sem tudtam, hogy ilyesmi létezhet.

244. oldal

Faltam az olyan klasszikusokat, mint a Zabhegyező, A legyek ura, Tolsztoj elbeszélései. Beleszerettem Shakespeare-be. A valódi fordulópontot azonban George Orwell Állatfarmja jelentette. Olyan volt, mintha váratlanul gyémántra bukkantam volna egy marék homokban. Úgy éreztem, mintha Orwell tudná, honnan jövök és min mentem keresztül. Az állatfarm valójában Észak-Korea volt; a szerző az én életemet ábrázolta.

262. oldal

Vannak dolgok, amiket annyira szeretnék elfelejteni, de tudom, hogy sosem fogom.

68. oldal

2007. március 31-én a hideg, sötét éjszakában az Észak-Koreát és Kínát elválasztó, befagyott Jalu folyó meredek, köves partján botorkáltunk lefelé anyámmal.

(első mondat)

Észak-Koreában sohasem ittam tejet! Csak a szökésem után tudtam meg, hogy a tejet a tehén adja.

63. oldal

Észak-Koreában éltem, abban az országban, ahol állítólag senki mást nem kellett irigyelnünk. Engem mégis egyfolytában mardosott az irigység – […].

122. oldal

Észak-koreaiként olyan naivak voltunk, hogy azt igazán el sem tudom magyarázni.

137. oldal