– Hogy van?
– Öregesen – morogta Horwath, miközben megborzongott a takaró alatt.
Owen elmosolyodott.
– Vén, akár a tiszafák a Beestone várába vezető úton – tréfálkozott.
– Annyira azért nem – dörmögött válaszul Horwath.
– Mancini veled megy. Ő majd segít neked, te pedig segítesz neki.
Owen a könnyeivel küszködve pislogott.
– Nem akarom, hogy segítsen.
– Kölyök, ezt mondhattad volna hamarabb is, mondjuk még a ciszternában – morgott Mancini.
Owen a felnőttkor kapujába érve megtanulta, hogy a világ örökre veszélyes és fenyegető hely marad. Egy hely, ahol a bizalom és a hűség még a drágakőnél is ritkább és értékesebb kincsnek számít.
– Megfogadnád egy náladnál bölcsebb ember tanácsát?
Owen tudta jól, mi következik, de csak megveregette Horwath kezét, és bólintott.
– Szerezz magadnak egy feleséget! – zihálta az öreg herceg.
Owen mélyen a király szemébe nézett.
Tudom, hogy nem ölte meg az unokaöccseit. Tudom, hogy szereti az unokahúgát, és hogy sosem bántaná. És tudom, hogy engem sem akar bántani. Maga nem az a szörnyeteg, akinek az emberek látni akarják. Én bízom magában. A király úgy rántotta el a kezét Owen válláról, mint akit megégettek. Talpra állt, és döbbenten hátrált néhány bizonytalan lépést. Az arcáról egyszerre minden színlelt érzelem és minden ravaszság eltűnt. Owen szavai a lelkét szólították meg; megérintették szíve legtitkosabb vágyát – hogy a fia és az unokaöccsei elvesztése után legyen egy gyermek, aki szeretettel és bizalommal fordul felé.