oszmán személy

A kereszténységben csak máglyák, börtöncellák és kínpadok várnak a kiválasztott emberre, aki ki merészelné nyitni a száját, hogy nyíltan kimondjon ugyanilyen eretnek gondolatokat, mint te. És valószínűleg az oszmánok birodalma sem jobb ennél, mert azt mesélték nekem, hogy a kegyetlen Szelim szultán egyetlen nap leforgása alatt, korára és nemére való tekintet nélkül, negyvenezer síita eretneket végeztetett ki, és még tíz év sem telt el azóta. Ezért csak a négy fal közt és értelmes emberek társaságában lehet ilyen szavakra nyitni a szájat. Aki elvesztette a hitét, annak mindig a legjobb csendben maradnia, mert az emberek nagy tömege örökké hinni akar, a hit elkerülhetetlen következménye pedig mások megölése a hitbeli különbség miatt.

I. kötet - 417. oldal

SESHAT LEGENDÁJA

Beszélték, hogy egyiptomi alattvalóiktól az oszmán megszállók elkapták azt a betegséget, hogy előre kísértsenek saját sírjukkal. Az oszmán harcos gúnyosan vigyorog a halálra, ami jön, amikor jön, ahogy Allah rendeli. A lényeg, hogy tenni kell valamit, amivel kiérdemli a paradicsomot, ha eljő az idő.
A török hűbérurak ezen az idegen földön, ahol a holtak mintha többen lettek volna az élőknél, elfeledkeztek erről az igazságról. Jóval azután, hogy az ősi könyvtárat kibelezték, tartalmát elégették és a hamut a szélbe szórták, ők egyre csak kutattak egy hírhedt tekercs után, mely állitólag a halhatatlanság titkát rejti.
Tudták, hogy vannak az ősi könyvtárban olyan könyvek, melyeket a labirintusszerű katakombákban dugtak el azokban az időkben, melyek már az antikvitás könyvtárosainak számára is távolinak számítottak. Zenodotus, a könyvtár sorsának egyik első krónikása szerint gyakran ütött ki tűz amikor az elcsigázott írnokok fellöktek egy-egy olajlámpást, s az évek folyamán számos értékes könyv megrongálódott vagy elveszett. A hódítók fosztogatásai is áldozatot követeltek. Aztán elterjedt, hogy a keresztény szerzetesek, kiknek hatalma és befolyása egyre nőtt a városban, egyszer s mindenkorra el akarják pusztítani a könyvtárat, a pogány tudás forrását. Az egyik öreg könyvtáros, akinek a neve nem maradt fenn, szerette volna, ha a könyveket biztonságban el tudná rejteni, ugyanakkor megszabadítani őket kiszolgáltatott voltuktól, hogy el tudjanak menekülni bármilyen katasztrófa elől, ami netán érheti a könyvtárat. Egyik nap feltűnt neki a tintafolt a könyveket másoló írnokok ujján, és merész ötlete támadt.
A könyvtáros összehívta minden segédjét, az összes írnokot, másolót és könyvjavítót. Tetoválókat fogadott fel tarajossül-pennával és akáctintával, és minden ember bőrére rámásoltatott egy könyvet. Csak azok a testtájak maradtak ki, melyeket nem fedett ruha. A diktálás és tetoválás sok-sok napig tartott. Egyszerre csak keveset tudtak másolni, mivel rettentő fájdalommal járt, sokan vonaglottak-rángatóztak, tönkretéve a tetováló művészek finom művét.
A történet folytatását biztosan ismerik. A könyvtár nem egyszer, de sokszor leégett, ahogy egyik birodalom a másik után leszakította magának Alexandria virágát. A megmaradt papirusztekercseket és pergamenkódexeket teljesen elemésztette a tűz, a rothadás és az idő. A tudósokat és könyvtárosokat megkövezték vagy száműzték. A tetovált emberek titka titok maradt, mígnem egy szerencsétlen pillanatban egyikük, szomjúhozva a kíváncsiságtól, meztelenül egy réztükör elé állt, és apránként nekiállt lefordítani az inas, visszafelé látszó írást, mely körbefonta testét.
Kiderült, hogy egy elbeszélő költemény, mely az istenek és halandók közti bensőséges találkozás számtalan epizódját dicsőíti. Ám mélységes sajnálatára a könyv egyes részeihez – a derekán, a lapockái között és más helyeken – semmiféle tekergéssel nem bírt hozzáférni. Kétségbeesésében, hogy kipótolja a történet hiányzó részeit, elment egy bordélyba és olvasni tudó lányt kért. Nem tudta, hogy az ellenség, melynek nagy tapasztalata volt abban, milyen helyeken bukkanhatnak fel szent szövegek, a város minden örömházába telepített kémeket.
A kínzás alatt a tetovált férfi felfedte a könyvtáros tervének részleteit. Gyorsan elkészült a könyvemberek listája. Egyenként felkutatták és megölték őket, bőrüket lenyúzták és hamuvá égették.
A legenda szerint azonban utolsónak egy nőt, egy abesszin rabszolgát tetováltak, akit a könyvtáros kényszerűségből választott, merthogy kifogyott az időből és a férfitestekből. Egyedül ennek a nőnek sikerült a tetovált társaságból megőriznie az életét és a titkát. Felvette a Seshat nevet, aki az archívumok istennője, Toth nővére, vagy ahogy a görögök hívták, Hermész Triszmegisztoszé.
Seshat évekig vándorolt a hódító hit birodalmában, magán hordozva a könyvtáros utolsó könyvét, s idővel kis olvasócsoport gyűlt köré, akikkel megosztotta a titkot.
A bőrén viselt könyv állítólag magától Hermésztől származik, értekezés a halál elkerülésének elveszett művészetéről. Senki sem tudja, ez igaz-e, de a legenda szerint amikor megöregedett, Seshat átmásoltatta a könyvet egyik fiatal követőjére, s utasította, hogy az tegyen ugyanígy. És amikor Seshat meghalt, testét, ahogy kérte, izsóppal megszórt, hagyományos muszlincsokorral kötötték át.
Általában a kötés jelzi a könyvet, ám Seshat és követői kivételek ez alól. Mert csak miután leveszik kötésük, tárul fel a rejtett könyv.

Szerbia végleges meghódítására 1459-ben került sor, 1463-ban foglalták el az oszmánok Boszniát, 1468-ben Albániát, ahol különböző feudális urak majdnem független kisállamokat hoztak létre. 1475-ben jutott oszmán kézre a krími genovai telep, Kaffa, addig a Földközi- és Fekete-tengeri kereskedelem fontos központja, hamarosan a román fejedelemségek is sorra kerültek. Itt azonban az oszmán hatalom megelégedett a vazallusi állással és évi adófizetéssel, időnkint katonai segédcsapatokkal.

244

Minél többet gondoltam az oszmánok óriási birodalmára, amelyet csekély alapokból építettek fel, és amely olyan sok népet zárt magába, hogy még a nevét sem tudtam valamennyinek, annál jobban csodáltam azt a nagy politikai tudományt, amely összetartotta s kellemessé meg biztonságossá tette benne az életet. Ebben a birodalomban enyhébb és igazságosabb törvények uralkodtak, mint a kereszténység országaiban, és könnyű adóit még csak össze sem lehetett hasonlítani a kereszténység könyörtelen fejedelmei által szedett adókkal, hiszen azok sok országban még a vérét is kiszívták a szegény népnek. Hallatlan volt az a nagy türelmesség is, amelyet az oszmánok a hitbéli kérdésekben tanúsítottak, mert itt senkit nem üldöztek a hite miatt, kivéve olykor-olykor a perzsa síitákat, akik az iszlám eretnekei. Ezzel szemben a keresztények és a zsidók megtarthatták templomaikat, sőt még saját törvényeiket is, ha úgy kívánták.

I. kötet - 465. oldal

Oszmán törzsszövetsége rövid idő alatt kiemelkedett a félsziget török államalakulatai közül. Ezt kedvező fekvése tette lehetővé. Az oszmánok Kis-Ázsia északnyugati sarkában, a bizánci állam szomszédságában telepedtek meg, és így egyedül nekik volt lehetőségük arra, hogy a keresztények lakta területek felé terjeszkedjenek. A terjeszkedést pedig csábítóvá és könnyűvé tette a Balkán zilált politikai állapota. Az oszmánok számba jövő ellenfelei közül Bizáncot belső harc gyengítette meg, Bulgária két fejedelemségre szakadt (Tirnovo és Vidin központokkal), a legerősebb balkáni állam, Szerbia pedig Dusán István cár halálával (1355) darabokra hullott.

129

Utóda, I. Szulejmán (1520-1566) folytatta és betetőzte apja művét. Megtörte a rodoszi johannita lovagok ellenállását (1522), akik 1480-ban már sikeresen vertek vissza egy szultáni ostromot, s nem voltak hajlandók adót fizetni a Portának, szigetüket pedig az oszmán hajózást veszélyeztető kalózközponttá alakították. Mohácsnál (1526) döntő csapást mért a Magyar Királyság katonai erejére, miután 1521-ben elfoglalta az ország déli védővonalának kulcsát, Belgrádot. Az oszmán haderő 1529 őszén már Bécset ostromolta, igaz sikertelenül. Szulejmán hódításai nyomán az oszmán nagyhatalom másfél évszázadra megtelepedett Kelet-Közép-Eu- rópában is.

348

1396 tavaszán jelentős létszámú idegen lovagsereg gyűlt össze, amelynek gerincét franciák alkották, a burgundiai trónörökössel az élen, de részt vettek benne német, cseh, olasz, sőt angol egységek is. Augusztusban a keresztes had Zsigmond vezetésével török földre nyomult, és ostrom alá vette a bulgáriai Nikápoly várát. Bajezid maga sietett a vár felmentésére, és az oszmánok itt kerültek szembe először számottevő európai haderővel. 1396. szeptember 28-án ment végbe a döntő ütközet, amely hosszú időre meghatározta a török-magyar viszony alakulását.

131

A közrendű törökök véleményére viszont egy 17. század elején feljegyzett közmondás vet fényt: ,Afiová az oszmánli lép, ott nem nő többé fű.”5 Ne lepődjünk meg és ne tűnődjünk el most azon, hogy ezt a közmondást Tubero, a dalmát humanista, a 16. század elején mint dalmát közmondást idézi6 (de citálhatnánk akár észak-afrikai megfelelőjét is), hanem figyeljünk inkább a szóhasználatra: míg Európában vagy Afrikában a török szó szerepel benne, addig a birodalom török alattvalói az oszmán szót használják.

28

Az oszmánok erejét először a Balkán államai tapasztalhatták meg. A Bizánci Birodalom maradványai, majd Bulgária került fennhatóságuk alá egészen a Duna vonaláig a XV. század elejére. Néhány évtizeden belül ugyanerre a sorsra jutott Szerbia
(1459), míg a dunai román fejedelemségek, Havasalföld és Moldva a Porta vazallus adófizető államaivá váltak. 1462-ben Bosznia jelentős részét is bekebelezte a szultán, majd Albánia következett a sorban.

347

Egyetlen európai hatalom sem szentelt túl sok időt, energiát, pénzt és eszközöket annak, hogy megértse az oszmánokat, a velenceiek azonban idővel alaposan megismerték a nyelvüket, lelkiségüket, vallásukat, technológiájukat, szertartásaikat és szokásaikat. Aprólékosan megfigyelték és elemezték az egymást követő szultánok személyiségét, hogy a kínálkozó előnyöket kihasználhassák, és a lehetséges veszélyekre felkészülhessenek. Hozzájuk fogható mélységben senki nem értette meg és használta ki a diplomácia lehetőségeit, és nem alkalmazta olyan mesteri hatékonysággal a nagykövetekkel űzhető sakkjátszmákat. A velencei diplomácia eredményessége mindig is felért egy hadigályaszázadéval – és a töredékébe került.

353–354. oldal, 17. fejezet: Az üveglabda