ősz fogalom

Olvasni fogunk a hosszú őszi estéken, rengeteg könyvet elolvasunk, és megnyílik előttünk egy csodálatos új világ…

itt van az ősz itt van ujjé
s szép mint mindig énekem
istentudja hogy mi okból
jövök vissza a kioszkból
s húzgálom a zörgő avarban
mint kiskocsit az életem

(36) - 22. o.

Nem tart

Csapong az ősz, kabátot bontogat.
Csapongok én is. Semmi fontosat.
A szeptember merő banalitás.
A lényeget talán majd valaki más.

Nem tartlak már: kötél a fregolit.
Nem tart az ég. Ránk szakad, beborít.
Zavartan néz, pislog, kérdőre von
hideg szemed: szép, zárlatos neon.

30. oldal

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki. Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
– Már nem úgy van, mint régen – mondta az egyik levél a másiknak.
– Nem – ismételte a másik. – Ma éjjel is annyian elmentek közülünk… Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
– Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor – mondta az első. – Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
– Most a Nap csak ritkán süt – sóhajtott a második levél –, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
– Vajon igaz-e – kérdezte az első –, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
– Biztosan igaz – suttogta a másik. – El se tudom képzelni… Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
– És aztán olyan szomorúak leszünk tőle – tette hozzá az első.Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
– Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
– Mi lesz velünk, ha lehullunk?
– Lehanyatlunk…
– Mi van ott lenn?
Az első felelte:
– Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt… De senki se tudja.
A második kérdezte:
– Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
– Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
– Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
– Hagyd csak – felelte a másik. – Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
– Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról – mondta az első levél.
A másik felelte:
– Nem…, hagyjuk…, de… mi másról beszélhetnénk?… – Hallgatott, és kis szünet után folytatta: – Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
– Ezzel még ráérünk – csillapította az első. – Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat… És az enyhe, pompás éjszakák…
– Most iszonyatosak az éjjelek – panaszkodott a másik –, és nem akarnak véget érni.
– Nem szabad panaszkodnunk – mondta az első szelíden –, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
– Ugye, nagyon megváltoztam? – érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.
– Szó sincs róla – erősítette az első. – Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más…
– Ugyan, ne tréfálj! – vágta el szavát a másik.
– De igazán úgy van – ismételte az első buzgón –, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
– Köszönöm – suttogta a másik levél meghatottan. – Nem hiszek neked…, legalábbis nem egészen…, de köszönöm, hogy olyan jó vagy…, te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
– Hallgass! – mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
– Ó…, most… – mondta a második levél – én… – Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél.

53-55. oldal (Móra,1998)

Szebbé fázzuk ezt az őszt is, ne félj.

12. oldal Az első télvégi nap

Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall.

(első mondat)

Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Felemás őszi énekek (35. oldal)

A borhoz délután lehet még olvasni is: nincs tisztább öröm, mint érett bor mellett érett könyvet olvasni. A kocsma ilyenkor kisepert és hangtalan még; hiányoznak a notórius és fecsegő alkoholisták. Nincs vita, nincs politika, igen, nincs világnézet délután ötkor a kocsmakertben. Csak ősz van, napsütés, a platánok lombja, az üres asztalok, egy jó könyv; s az uzsonnabor.

21. oldal

Ősszel történt, mert az igazán regényes dolgok ősszel történnek, amikor az összeszáradt, felpöndörödött diólevelek bárkák gyanánt kerengnek a márványos levegőn át, és dió koppan a vidéki ámbitusok mintázatos kőkockáin.

39. oldal, Egy trubadúr fénykora és enyészése

Az ősz egy szeptemberi reggelen, nem éppen váratlanul, de minden átmenet nélkül érkezett. Egy langyos estét követő hajnalon sószínű dér takarta a háztetőket, a járdát s az úttestet fakózöld akáclevél borította; pirkadatkor sokan becsukták az ablakot.

Az ősz kezdete