Örkény István személy

– Mikor Déry és Örkény szenilitás versenyben voltak, mindennap elmondták egymásnak, hogy aznap mi volt a legnagyobb baki. Egyik nap fölényesen nyert Déry – már nyolcvanon felül volt, Örkény még jóval fiatalabb – beszélt, beszélt telefonon, aztán leengedte a kagylót, s odaszólt a feleségének: te Böbe, kivel is beszéltem?

107. oldal

[…] Egy ízben azzal szórakoztunk, hogy képtelennél képtelenebb filmötletekkel próbáltuk egymást túlszárnyalni. Örkény sorra vetette el az ötleteimet, míg végül olyat találtam ki, amiről azt hittem, ez már felülmúlhatatlan. Ennyi volt az alapötlet: Moszkvában, az éjszaka leple alatt, a mauzóleumból kínai ügynökök elrabolják Lenint… Örkény erre is a vállát vonogatta: „Nem jó.” „Miért?” – kérdeztem sértődötten.
    Azt mondta: „Még három tartalék van nekik a fridzsiderben.”

128. oldal, Az én videóm - Mindennapi borzalmaink (Ab Ovo, 1996)

113. oldal - Örkény István és Gönczi Flóra

Örkény is mondott olyasmiket, hogy az írónak a nyelv a hazája, de lám, magyarul írott novellái kiváló fordítóiknak köszönhetően más nyelvű olvasók körében is életképesek, ami feljogosít bennünket arra az ötletre, hogy az írónak az olvasó a hazája.

230. oldal, Az írónak az olvasó a hazája

Facebook: Örkény István megosztotta a bejegyzését. Gyerekek, nagyon rohanok. Egy percem sincs, úgyhogy ma nem írok semmit.

58. oldal (Aradi Tibor: Ha lett volna Facebook)

Akármennyire polgári írónak számított is tehát Örkény, azért művei nagyon tetszhettek Aczélnak, Kádárnak és a többi kommunista vezérnek: 1971-ben, amikor a szerző még csak 59 éves volt, a Szépirodalmi Kiadó megkezdte életműsorozatának a kiadását is, ami azt bizonyította, hogy Örkényt a kádári diktatúra nagyon is magáénak érezte. Persze az író részéről ez erős alkalmazkodást követelt, hiszen 1951-ben a Lila tinta című novelláját Révai József, a Rákosi-kor kultúrpápája még mint a burzsoá életérzés és irodalomfelfogás mintapéldányát kárhoztatta. Ezt követően azonban Örkénynek megjött az esze, és felismerte, melyik irányba vezet a fejlődés útja…

223. oldal

A kényszeres anekdotaellenességnek Örkény bizonyos mértékig a foglya maradt, nem úgy, mint a sok más tekintetben őt követő újabb nemzedék írói, Tandori, Nádas, Esterházy, Spiró és mások, akik, posztmodern dupla idézőjelek közé rakva, nagyon is jól kihasználják az anekdota lehetőségeit. Mindenesetre jelképesnek tekinthető, hogy a magyar prózatörténet következő fejezetét megnyitó Esterházy-mű, a Termelési regény egyik lábjegyzetében ez áll: „ Örkény úrtól lopva merítve.”

73. oldal

Megint rajtakapom magam, hogy azt szeretném, ha mindenki észrevenné, milyen okos vagyok. Elsősorban azért, mert itt van Örkény is, akit eddig nem ismertem. Az asztalfőn ül, újságjába temetkezik, csak néha szól ki mögüle egy-egy bölcset.

404. oldal

Az egypercesek is nagyon élők, nem „régi” szövegek, nem esetleg érdekes híradások egy elmúlt időről, rendszerről. Nádas Péter azt mondta egy interjúban, hogy neki „olyan Örkényt olvasni, mint tengervízben fürödni. Most a tengert értsük úgy, hogy valamilyen végtelen meg elérhetetlen, mert, mondjuk, Magyarországnak nincsen tengere”.
    Az egypercesek egyszerre a tenger meg a magyar pocsolya, úgy kozmikusak, hogy pontos bevezetést adnak a magyar történelembe, mentalitásba. És ennek már (természetesen) köze van a műfajhoz. Titokzatos tárgy az Örkény egypercese. Nem tisztán rövidpróza, sokféléből van kikeverve. Anekdota (mégpedig nem a magyar, amely szereti magát mindig győztesnek látni, így a kedélyes öncsalás műfaja, inkább a cseh verzió, melyben több az önirónia, az önmagunkon való nevetés), aforizma, jegyzet, talált tárgy, mese, vicc, parabola, van itt mindenből, van Kafka, de Örkény parabolái egyszersmind paródiák is, Danyiil Harmszban több a költészet, Peter Bichsel otthonosabb.
    Örkény menekül, és méltóságát az adja, hogy tudja, nincs hova.

105. oldal, „Úgy kell rúgni, művészkém!” (Magvető, 2003)

Olykor olyanok az egypercesek, mintha azok az Auschwitz utáni versek volnának, melyeket nem lehet megírni. Martin Lüdke említi az új Semprun-könyvről szóló kritikájában, hogy Semprunt majdnem baj érte annak idején a táborban a német kultúrában való jártassága miatt. Ezt a magyar olvasó már rég tudja az In memoriam dr. K. H. G. című írásból.

– Hölderlin ist Ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
    – Ki volt az? – kérdezte a német őr.
    – Aki a Hyperiont írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
    – Kik ezek? – kérdezte az őr.
    – Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?
    – De ismerem – mondta a német őr.
    – És Rilkét?
    – Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

106-107. oldal, „Úgy kell rúgni, művészkém!” (Magvető, 2003)