Opel tárgy

No, már most: el lehet képzelni, mennyi benzint kap az ember öt darab, egyenként öt euró értékű utalványért. Egy 1974-es évjáratú Opel Admiral esetében egy nagyjából annyi, mintha beleköpnél a tengerbe.

– O… pel… – mondogatta magának fennhangon, nehogy elfelejtse. – Opel. Szeretem az Opelt…
Richárd döbbenten nézett a sellőre.
– Nem lehet igaz, hogy ennyire el vagy ájulva egy Opeltől. Láttál te már Porschét? Jaguárt?

116. oldal

Csokoládébarnák autószalonjában

Zsolt faggat egy csoki-bácsit:
– Téged milyen kocsi csábít?
S szól a néger: – Opel-modell.
mit majd egy topmodell lop el.

73. oldal, Kecskerímek

Kinézett a fekete Opel Admiral ablakán. A mocskos és szürke város mintha pillanatfelvételek sorozata lett volna, régről ismert pillanatfelvételeké villamosokkal, kézikocsikkal, sárcipőkkel, raglánokkal, csontkeretes szemüvegekkel, kalaptűkkel, a hidegben szinte megdermedni látszó cigarettafüsttel.

A Messerschmitt Kabinenroller nevű buborékautó, a BMW Isetta, a farmotoros, hátsókerék-meghajtású Goggomobil és a favázból készült, műanyag burkolatú, sok esetben „leukoplast bombázónak” gúnyolt Lloyd ("Aki nem fél a haláltól, Lloyddal utazik") alig voltak többek mint „vezethető kasztnik”, de csakhamar újra legördültek a szalagról a sorozatgyártásban előállított „Volkswagenek” [népautó], amelyeket a teljesítményben erősebb és sportosabb középosztálybeli Opelek, Fordok és a BMW végül kiszorítottak piacvezető pozíciójából. A motorizáltsággal a korábban ismeretlen mobilitás és ezzel együtt a szabadság új érzése jelent meg, amely a rituális hétvégi kirándulásokban és az egyre gyakoribb, magától értetődőnek vélt üdülésekben jutott kifejezésre.

Gazdaság és társadalom, 167. oldal (Korona, 2003)

[…] Mindegyiknek Opelje van. Így lesz a cukor ára nyolcvannégy forint, a tej meg hatvan. De a legpiszkosabb dolog, amit a cigarettával csináltak: kitiltották a lengyel piacról, és annyit kérnek érte, amennyit akarnak. Olyan hatalom ez, mint az istené. Mondjuk ezeknek nincs akkora területük, csak egy ország, de ott azt csinálnak, amit akarnak. Rosszabbak, mint az Isten, mert az nem hoz rendeleteket.

105. oldal, Csörsz István: Ózonlyuk (Százszorszép, 1994)

     Megkaptam a hivatalos értesítést, nem tudom, melyik esztendőben, 52-ben, 53-ban, menjek el a Parlamentbe, átvenni a Kossuth-díjat. Április negyedike, vasárnap reggel, öltözöm, borotválkozom, és eszembe jutott, hogy az Írószövetség párttitkára nekem útba esik. Mert nekem akkor is volt egy – legendásan öreg és rozoga, háború előtti – kis Opel kocsim, szükség volt rá, mert a sebesülésem miatt nagyon keveset tudok járni. No, hát felhívtam őt, hogy megállok nála, fölveszem, beviszem. Miért, azt mondja, hová mégy? Mondom, hát a Parlamentbe. És most mit csinálsz? Mondom, öltözködöm. Azt mondja: Tudod mit, ne öltözködj! Mondom: Ne? Azt mondja: Ne. Mondom: Jó. És kiderült, hogy Révai az utolsó percben kihúzott a listáról.
A másnapi Szabad Népben meg ott állott a „magyarázat”, Révai József tollából.

46-47. oldal (Palatinus, 2002)

Egy Opel típusú autó volt, amit egy kicsit átalakítottunk, mert üzemanyagot vittünk és hoztunk, attól függően, hogy éppen hol volt olcsó. Kétlaki volt az autó, mert volt neki egy nagy tartálya – ezt mi csináltuk, és 270 literes befogadóképessége volt –, és volt neki egy kis tartálya egy ötliteres, amivel meg éppen át tudtunk futni Szabadkára. Az ötliteresbe tankoltunk, a másikban meg hoztuk az anyagot. Benzint is lehetett, meg gázolajat is, mert mind a kettővel működött. Amikor megálltunk a kútnál, a kutas odaszaladt, hogy mennyit akarunk tankolni. Mondtuk, hogy tele. Addig mi elmegyünk sörözni. Mi elindultunk, ő meg még utánunk kiabált, hogy mennyit mondtunk? „Tele!” Ő betette a pisztolyt, és folyatta a benzint. Nyolcvan liternél nézegetett befelé a shopba, mi meg intettünk, hogy tele. Százhúsz liternél már a kocsi alját is nézegette. Száznyolcvan liternél már kezdte körbejárni az autót, és folyamatosan felénk pislogott. Akkor már nem mert kérdezni. Kétszázhúsz liternél már az órát vizsgálta, hogy biztos valami elromlott benne. Kétszázhetven liternél kiakadt az óra. Lajos kirohant a sör mellől, kikapott még két húszliteres marmonkannát: „Ebbe is kérek, hátha kifogy.”

104. oldal (Jaffa, 2009)

– Nincs időnk egyetlen „habár”-ra sem! – üvöltötte a családfő. – Sőt, még egy nyúlfarknyi „de” is csak felelőtlen időpocsékolàs. Család, irány az Opel! Úgy elhúzunk innét, mint ősszel a fotózástól zsibbadt ujjú japán turisták! Lányok, utánam! Most!

76. oldal, Négy (Könyvmolyképző, 2013)