Oosaki Nana személy

Azt hiszem, márciusban, a 20. születésnapomra meglepem magam egy ajándékkal… Egy csak oda jeggyel Tokióba. Nem viszek semmit, csak a gitáromat, és egy doboz cigit.

173-174. oldal

– Ezt nézd! Torta! Nekem! Figyeled, hogy imádnak? Na toljuk be!
– Hé, és ha mérgezett? Lehet, hogy egy rajongóm csinálta. Egy „Nana tuti Rennel kavar, kinyírom” torta.
– Tiéd az első falat. Semmi kedvem a hóba harapni egy hamis pletyka miatt.
– Kösz, de nekem sincs. Tessék, most már igaz a pletyka. Már okkal halunk meg.

156-157. oldal

Tudod, Nana… Egy vadóc, csavargó macskának láttalak, teli büszkeséggel, nem tűrve semmilyen kötöttséget… de éreztem, hogy egy sebet rejtegetsz. És amilyen hülye voltam, ezt is csak egy újabb menő dolognak könyveltem el. Akkor még nem tudtam, milyen mély is az a seb.

143-144. oldal

Mondd, Nana, emlékszel még az első találkozásunkra? Én mindig is hittem a sorsban… És a mai napig úgy hiszem, a sors akarta, hogy találkozzunk… Nevess csak, ez az igazság.

3. oldal

Még mindig fáj, ha eszembe jut. Ha akkor egy kicsit érettebb lettem volna, és rájövök, milyen sebezhető is vagy, Nana. Vajon másképp alakult volna minden?

Tudod, Nana, te voltál a példaképem. Rajongtam érted, olyan akartam lenni, mint te, és ez ma sincs másképp. Kérlek, énekelj nekem még egyszer.

– „Légkondit a szobámba, de kurvagyorsan!”
– „Szeretném vissza a kocsit, amit eladtam.”
– „Szeretnék egy verandát, ahová kitehetjük a bambuszágat!”
– „Kérek szépen pénzt.”
– Kicsit kevésbé anyagias kívánságok, valaki?

14. oldal

Néha még most is bánom, hogy nem mentem vele. Nélküle olyan az életem, mintha félálomban sodródnék át rajta. Főleg az ilyen magányos, havas estéken… Remélem, nincs egyedül, és valaki felmelegíti ezen a fagyos éjszakán…

170-172. oldal

Tudom, hogy se Ren, se Hachiko nem az enyém. Nem tárgyak, akiket birtokolni lehet, és nem oké így gondolni rájuk. Azt is tudom, hogy nem köthetem magamhoz őket örökre. Mert hiába vagyunk együtt, valójában mégis egyedül vagyunk. De néha, ha ebbe belegondolok… elfog a magány és a szomorúság. És félek, hogy tényleg úgy tekintettem eddig Hachira, mintha a kutyám lenne. Szörnyű vagyok…