öngyilkosság fogalom
Idézetek
Öngyilkossági gondolatokkal viaskodóknál is megfigyelhetjük, hogy esetükben sem arról van szó, hogy nem akarnak élni, hanem ahogy addig éltek, úgy nem megy tovább, és nem tudják, hogy lehetne másképpen.
290-291. oldal
Az öngyilkosság az egyik teljesen magától értetődő szava volt, számomra legkorábbi gyermekkorom óta főleg a nagyapám szájából ismerős szó. Tapasztalt vagyok ennek a szónak a használatát illetően. Nem volt olyan beszélgetés, olyan útmutatás részéről, amelyben ne következett volna elkerülhetetlenül az a megállapítás, hogy az ember legértékesebb tulajdona, hogy öngyilkossággal önszántából kivonhatja magát a világból, hogy megölheti magát, amikor csak jónak látja. Ő maga élete végéig fontolgatta ezt a gondolatot, a legszenvedélyesebben űzött töprengése volt ez, amit én a magamévá tettem. Bármikor, amikor csak akarjuk, mondta, elkövethetünk öngyilkosságot, lehetőleg a legízlésesebben, mondta. Hogy kereket oldhatunk, mondta, az egyetlen valóságos csodálatos gondolat.
Egy gyerek, 22.o.
Nagyapám egyik bátyja, Rudolf az erdőben keresett menedéket, és az Uiberacker grófok Walle- és Monsee környéki erdőségeinek erdészeként követett el öngyilkosságot harminckét évesen. Csak azért, mert „tovább már nem bírta elviselni a világ boldogtalanságát”, amint egy kézzel írott cédulára feljegyezte, amelyet a holtteste és a holttesténél őrködő tacskó mellett találtak.
Egy gyerek, 32.o.
Néhány jellegtelen, személyiség és erős sors nélkül élő ember, tucat- és csordaember végez magával, pedig ismertetőjegyüknél és jellegüknél fogva nem öngyilkosok, míg nagyon sok, talán a legtöbb igazi öngyilkos, soha nem vet véget az életének.
47. oldal (Balassi, 1997)
Salzburg szövetségi tartományban évente kétezer ember kísérel meg önkezével véget vetni életének, az öngyilkossági kísérletek egytizede végződik halállal. Salzburg ezzel Ausztriában, ahol Magyarország és Svédország mellett a legmagasabb az öngyilkosságok aránya, osztrák rekordot tart.
SALZBURGER NACHRICHTEN, 1975. MÁJUS 6.
Az ok, 103.o.
Különös, töprengett, hogy amikor az ember öngyilkosságról hall, az első reakciója azonnal bűntudat és felelősség. Bárcsak ne tettem volna ezt, bárcsak ne tettem volna azt. Elkerülhettem volna. Én vagyok a hibás.
55. oldal
Kezdtem rájönni egy fontos igazságra az öngyilkossággal kapcsolatban: a kudarc ugyanolyan bántó, mint a siker, sőt, alighanem még több dühöt vált ki, mert nincs gyász, amivel le lehetne öblíteni.
155. oldal, Martin (Európa, 2006)
A múlt században az emberek öngyilkosok is lettek, csak hogy ne adják meg magukat. Nem azért, mert féltek a kínzásoktól vagy a büntetőtáboroktól, hanem mert szégyellték magukat.
Van olyan páciensem, aki sokat panaszkodik. Azt mondom neki, hogy menjen el egy kis házikóba valahova, ahol mondjuk tíz kilometeres körzetben nincs senki. Ne vigyen magával semmit, se rádiót, se televíziót, se könyvet. Tíz-tizenkét napra legyen önmagával. Írhat, énekelhet, sétálhat, csinálhat, amit akar, de legyen önmagával. És vigyen magával valamit, amivel megölheti magát, vagy egy pisztolyt, vagy mérget, vagy kést, zsilettpengét, amit akar. És határozza el, ha meg akar halni, hogyha az élet tényleg olyan rossz, akkor ne jöjjön vissza, ölje meg magát ott. De ha visszajön, akkor ne panaszkodjék többé.
Van öngyilkosság előtti és öngyilkosság utáni karakter. Akik még sosem gondoltak valóban arra, hogy megölhetik magukat, azok az emberek, akik mindig panaszkodnak. Aki már rájött arra, hogy megölheti magát bármikor, amikor csak akarja, annak nincs miről panaszkodnia. Azok panaszkodnak, akik azt hiszik, hogy a föld egy börtön, ők elítéltek, itt kell életfogytiglan lenniük, és nincs kiút.
51-52. oldal