olvasó személy
Idézetek
Ádáz mulatságunk, az irodalmi mű hozzásegít ahhoz, hogy az legyél, aki vagy. Megtanít a valamelyest függetlenebb szemléletre. Az író szerepe nem halványult el, holtában is megkérdezhetjük, hogy miképpen döntene a helyünkben. Az olvasó személy és az emberiség között a világirodalom a legjobb közvetítés, amelynek nem kell eleve számolnia a hír vagy az ábrázolt esemény gyors halálával. Az irodalom mosttá tesz, megjelenít. Ahogy a test egyetlen sejtjében benne van az összes többi sejt, úgy egyetlen emberben benne van az egész emberiség tervrajza, mindenestül. Szegény feje nyakába veszi a rábízott üzenetet, szolgálja, folytonosan szem előtt van. A szem kedvéért élni? Kinek a szeméről van szó? Vigyázz az éberségedre, kedves olvasó! A furfangos szerző különböző hatású képzeleti valóságok közé csábít, és meghív néhány száz oldalas agykirándulásra. Kezébe veszi a fantáziádat, megdolgoztat, kívánatos és rémes jelenetekkel borít el, amelyeknek a konfigurációja a szerző vágyainak és félelmeinek politikájával magyarázható. Az is eszébe jut, hogy előtted állítsa össze a könyvét, ahogy némely vendéglőben a vendég előtt sütik a rostélyost. Nem baj, ha az olvasó nem ért meg mindent, ha mindent értene, unatkozna. Az író képeket szerkeszt, amelyek megzavarják az olvasó biztonságát. Javára válik, ha eltéved közöttük. Bukkanjon fel úgy az olvasmányból, mint amikor túl mélyre úszott, és a tüdejében már fogytán a levegő. A kedves olvasó nem kap hipnotikus felszólítást tagjainak elernyesztésére, maradjon inkább éber minden érzékével.
Köszönöm, hogy kitartottál, és végigolvastad a könyvet. Most már aztán tényleg biztos, hogy Te igazi OLVASÓ vagy, akár gyerek vagy, akár dédnagymamának tetszik lenni.
Azt hiszem, nem lehet rám panaszod, hiszen én sem hagytam félbe az írást valahol a 62. oldal negyedénél.
119. oldal
Az igazán fontos dolgok végül összekapcsolódnak. Egyikük vonja bűvkörébe a másikat, hogy az majd egy újabbhoz vezesse a vándort. Titokzatos lánc ez, melyet mindenkinek saját magának kell felfűznie, egyenként hajolva le a saját útjukat járó gyöngyökért, hogy azok végül olyan ékszerré formálódjanak, mely nemcsak a szemnek szép, hanem szívesen ölti magára bárki, aki csak meglátja.
Titkokat kereső vándor minden versolvasó. Titkokat kereső vándor a műfordító is, aki barangolásai során végül szép, titkaival hívogató ékszert fűz a gyöngyökből, a lábához guruló versekből. Versolvasó ő is, mint bárki más, csakhogy ő szenvedélyesen gyűjti, újra és újra előveszi a megtalált verseket, hogy minden szemlélődéssel valami új titkot fedezzen fel bennük. S teszi mindezt azért, hogy nem csak a maga örömére gyönyörködjön a talált kincsekben, hanem megoszthassa azt másokkal is. Feltöri, megfejti a rejtegetett titkot, hogy végül saját lelkében megfürdetve fűzze össze őket mások számára is kívánatos ékszerré.
Előszó
Pusztai-Varga Ildikó (szerk.): Bárhová elindulhatunk Turku város hat költője
Egyszóval az olvasó tudatosan „feltár” és alkot egyszerre, alkotva „feltár” és a „feltárása” révén alkot. Ne higgyük tehát, hogy az olvasás mechanikus művelet, s hogy az írás képe olyan nyomokat hoz létre, mint érzékeny lemezen a fény.
284. oldal Jean-Paul Sartre 26. Miért írunk?
Ha biztos volnék abban, hogy az olvasó nem sajnálná a fáradságot, és gondosan elolvasná, hogyan őrjöngött Jones, akkor én sem sajnálnám a fáradságot, és apróra leírnám. De attól tartok, hiába lenne minden erőfeszítésem: hiába festeném én le ezt a jelenetet, az olvasó egyszerűen csak átlapozná; így inkább megkímélem magam ettől a fáradságtól. Az igazat megvallva, csakis ezért tettem annyiszor erőszakot túláradó zsenimen, és hagytam ki sok nagyszerű leírást munkámból, amely különben mind benne lenne. És hogy őszinte legyek: saját gonosz szívemből indulok ki (ez már rendszerint így szokott lenni), amikor gyanakszom az olvasóra, mert magamnak is rettentő nagy hajlamom van az ugrándozásra, amikor vaskos történeti munkákat lapozgatok.
115. oldal, Második kötet - Tizenkettedik könyv (Magyar Könyvklub, 2003)
A művészet legitimitása a remekmű. A fény.
E fényből manapság nem sok van. Lehet, régebben több volt, nem tudom. Az valószínűleg igaz, hogy a ma művészete csenevész utód, de az már nem igaz, hogy jobban csenevész, mint az olvasó. Egy csenevészség van. Az nem igaz tehát, hogy volna egy eszményekre áhítozó társadalom (megrendelő), de ez a lezüllött művészet fütyül erre, és nyeglén vonogatja önmegvalósító vállacskáit. Különösen nem áll ez erre a mai magyar társadalomra. Mert milyen eszményeket igényel ez? Mit igényel egyáltalán? Mit mond? És hol? És kinek? Jószerével nem is létezik. Vagy csak nagyon ziláltan. Zilált és cincált társadalom. És agresszív és tahó és kulturálatlan. Morzsaléktársadalom. Melyben így a létező értékek is alig tudnak egymásról, nemhogy összegeződnének.
Ennek megfelelően az egyénben – aki nagyon is létezik (az állam árnyékában, magára hagyatva, nem védi őt se kultúra, mert az épp társadalmi keretek közt volna hatékony, sem másik egyén) –, benne egyre nagyobb az éhség, még csak nem is ahogy mondani szokás: szépre-jóra, beéri kevéssel: épeszű emberi szóval. Igen ám, csak vele szemben, „a könyv másik oldalán”, egy ugyanilyen pofa áll. Egy ürge, de most a szó rossz értelmében. Kussolunk a sötétben, rémülten fogjuk egymás kezét, író és olvasó, és ez ugyan megható (meg is hatódunk, bár talán nem így képzeltük a nagy találkozást) – csak hát egyedül senki se európai a fehérek között.
Ezen a ponton én szívesen hárítom a felelősséget az olvasóra, nem a megúszás végett – én is olvasó vagyok –, hanem mert úgy gondolom, az ún. írótól semmi nem várható, illetve hogy az íróban nem lehet bízni, mert csak az olvasóban szabad. Mert minden onnét indul. Az a fény, amiről szó esett, az az olvasó fénye, a művész zsenialitása csak annyi, hogy ezt észreveszi. Ez volna a dolga. Fénykereső. De a fényt nem a művészet teremti.
95-96. oldal, Fény, fény, fény (Magvető, 2004)